A Square Enix meghatározó kiadó a JRPG-k frontján, nem is árulkodik erről más jobban, minthogy a 4 legtöbbet eladott franchise-ból 3-at ők jegyeznek (FF, Dragon Quest, Kingdom Hearts) és ez 2021-ig számolva összesen kb. 282 millió eladott játékot jelent. A Pokémon azonban a maga 380 millió eladott példányával ezt is felülmúlja, egyben megerősíti azt, hogy ez a stílus igenis népszerű és nem csak az ázsiai országokban. Általánosan nézve legfontosabb jellemzői a körökre osztott harcrendszer, a narráció és a történetmesélés fontossága, a (legtöbbször) lineáris játéktér és a fix karakter és eseményláncolat.
A The DioField Chronicle is egyike a Square Enix kísérletezős játékainak, ahol egy korábban említett alaptézishez nyúlnak hozzá és találnak ki valami újat vagy újszerűt. Erre jó példa kitérő gyanánt a Triangle Strategy is, ahol a történetmesélés és az átvezetők kis túlzással egy délutáni mozimaratont is kitettek, vagyis a mérleg serpenyőjét erőteljesen átbillentették az akció oldaláról. A DioField úgy tűnik ilyen téren a másik végletet képviseli. Van természetesen történet, sőt, birodalmak, nemesi intrikák, háborúk és területszerző hódítások tarkítják a főszálat, mégis a hangsúly a bevetéseken és az összecsapásokon van, amik tömörek, de a gyakoriságuk miatt is jól működnek.
Főhőseink egy zsoldos kompánia tagjaivá válnak, majd némi csatározás és egy állítólagos baleset következtében maguk válnak a Blue Foxes zsoldossereg vezetőivé. Ez persze a történet szerint nagy változás csupán, mi ugyanúgy azt a 4 (plusz 4 segítő) karaktert fogjuk irányítani, akit eddig is. Megkapjuk a főhadiszállást, de ez is kimerül abban, hogy pénzt áldozva az 5 fő fejlesztési területet „építgetjük” és ezáltal új passzívokat vagy képességeket, fegyvereket érünk el. A fejlesztések tekintetében állandó pénzszűkében leszünk, de ez is tervezett – döntenünk kell, hogy a felszerelést, mágikus amulettet, vagy a bázist pénzeljük inkább.
Ez az a ház
A főbázis egy hatalmas, két szintes ház, ahol elég sokat fogunk rohangálni, ugyanis a párbeszédek, mellékküldetések és a fejlesztések párbeszédeken keresztül nyílnak meg előttünk, amihez persze fel kell keresnünk az adott karaktert. Vagyis körbetalpaljuk a házat, beszélgetünk egy csomó emberrel, majd ledaráljuk a küldetéseket, felszerelést, képességeket fejlesztünk, nézünk egy kis átvezetőt a világ eseményeiről és újrakezdjük.
És azért fogalmaztam ilyen tömören az egészről, mert a beszélgetések meglehetősen gyéren megírt, sekély, fekete-fehér dialógusok és sajna a karakterek is 2 dimenziós papírmasék, a szövegek mélysége pedig a sarki pocsolyánál áll meg. Az első perctől tudni fogjuk, hogy az egyik karakter hű-de-titokzatos, a másik mindenkit meg akar menteni, a harmadik hatalmas hazafi, a negyedik pedig flegma, arrogáns nemeskisasszony.
A bevetések előre legenerált pályákat, szörny/ellenség csapatokat és tereptárgyakat jelent, de ez nem baj. Itt-ott próbára lesz téve a taktikai érzékünk még akkor is, ha többségében egyszerű dolgunk lesz. Persze a bevetésre küldött csapat is befolyásolja a lehetőségeinket, hiszen nem mindegy, hogy az MMO alapvetésnek számító tank/healer/damage dealer feladatokat hogyan osztjuk ki. Megkönnyíti a helyzetünket, hogy minden aktívan résztvevő karakter mellé hozzárendelhetünk egy kísérőt, akinek a skilljeit ugyanúgy használhatjuk (amíg telik az Energy Pointból), de irányítanunk nem kell őt.
Túltaktikázva
A DioField szakított a körökre osztott harcrendszerrel, ehelyett egy új megközelítéssel próbálkozik. Valós időben harcolunk, szigorúan vett pause-ra nincs lehetőségünk önmagában, de ha elkezdünk karaktert kijelölni, akkor megáll a játék és csak akkor lendül ismét mozgásba, ha kiadtuk a parancsot, vagy visszavontuk a kijelölést.
Ugyanez a helyzet akkor, ha képességet használunk, ugyanis ez is megállt parancsol az időnek, lejátssza az animációt, kiosztja a sebzést, adott esetben félrelöki, elmozgatja az ellenséges egységeket, majd ismét pörög a harc.
Sokan voltak azon a véleményen, hogy ez olyan mint egy MOBA jellegű harcrendszer, amibe egy-egy pillanatnyi szünetet tarthatunk.
Szokni kell az biztos, mert amikor 5-6 ellenség és 4 karakter egymást csépeli, nem olyan könnyű kijelölgetni őket, arról nem is beszélve, hogy a külön kijelölés is pause-unpause másidperceket jelent, miközben váltogatunk. Érdekes, experimentális harcrendszernek megállja a helyét és nem kell sok idő az elsajátításához, azonban nem gondolom, hogy elterjedt vagy bevett dolog lesz belőle.
Akik állandó mikromenedzselésre vágynak, azok nem itt fogják keresni, akiknek pedig nem ez a legfőbb vágya, azoknak macera lesz állandóan forgatni, mozgatni, átvariálni (főleg a hátbatámadások miatt) a teljes csapatot. Sőt, bossharcokra is készülnünk kell, ami leginkább azt jelenti, hogy egy erős lényt 2-3x is le kell vernünk, egyfajta „boss mechanika” jellegre hajazva, ami itt inkább a kitartásról szól, minthogy különféle képességeket venne elő az adott főellenség.
Hiába a kísérletező jellegű taktikai harc, a The DioField Chroniclece, mint játék azért egyben van. A stílus rajongói mindent megkapnak, amiért szeretni lehet a JRPG műfajt, és az tény és való, hogy valószínűleg nem lesz korszakalkotó, kult a játékból, egynek megteszi és látszik rajta, hogy kapott nyersanyagot bőven.
Aki pedig a harcok, taktikák és a gyors átszervezések kaotikusságát szereti, rengeteg küldetésben kipróbálhatja magát DioField megmentése közepette, sőt, zsoldosvezérként még az is lehet, hogy a végén királyságot nyer. A készítők úgy tűnik komolyan vették, hogy bátraké a szerencse!
