- Tudok egy munkát...
Bruce Bethke Kiberpunk című novellája volt az első, ami ezt az elnevezést a köztudatba dobta (és jellemző, hogy hozzánk 2008-ra jutott el egy fordításig), pedig már az 50-es években sorra jelentek meg regények, amelyek egy olyan disztopikus, a technológiára, az óriásvállalatokra kihegyezett, hatalmas de sivár és emberek millióinak rabszolgalétet vagy rosszabbat adó világról szóltak, ami a későbbi cyberpunk alapvetése lett. William Gibson Neurománca (1984) vagy a Mona Lisa Overdrive (1988) című regénye, Alfred Bester Tigris! Tigris! (1956) kötete is az alapművek közé tartozik, de Neal Stephensontól a Snow Crash, vagy Gáspár András Kiálts farkast regénye is említést érdemel többek között.
A képernyőkön a Szárnyas fejvadász, a Ghost in the Shell, a Johnny Mnemonic, a Ready Player One de részben még a Mátrix is cyberpunk világ(ok)ba engedett bepillantást és a CD Projekt Red tavaly hozta ki a viharos fogadtatást kapott játékát a Cyberpunk 2077-et, ami egyelőre nem mondható, hogy ugyanazt a kult státuszt elérte volna, mint mondjuk a System Shock , a Deus Ex sorozat vagy a Far Cry 3: Blood Dragon.
„A cyberpunkot az ellenőrizhetetlenül gyors technikai (elsősorban informatikai) fejlődés, a hagyományos értékek háttérbe szorulása és a változó világ hívta életre; a századforduló modernizmusának, a nagyvárosok terjedésének egyenes következménye. A cyberpunk művekben az emberek általában óriási, túlzsúfolt metropoliszokban élnek, érzelmi életük ennek megfelelően sivár. A nemzeti érzés helyett a cégekhez tartozás kerül előtérbe: a multik dolgozói – japán mintát követve – a cég épületein belül laknak és dolgoznak, a nagyvállalatoknak saját himnusza van, a politikát a cégek egymás közötti harca jellemzi.
A technika az élet minden területére betör: tipikus szereplők a számítógépes bűnöző és az informatikus szakember; az ember-gép kommunikáció már nem billentyűzettel és képernyővel, hanem a virtuális valóság segítségével, a központi idegrendszerre csatlakoztatott berendezésekkel történik; az élő szövetek / szervek lecserélhetők gépi megfelelőikre (például műkar, infraszem, implantátumok).”
A The Ascent nem is kezdődhetne jobban, minthogy adósrabszolgaként egy óriásvállalat sokszázezredik apró fogaskerekei vagyunk, akit egy csatorna megtisztítására vezényelnek ki a hatalmas város gyomrába. De mi történik, ha az óriáscég hirtelen csődbe megy? Ki tartja fenn a rendet? Milyen eszközöket vetnek be a rivális óriások, hogy megszerezzék a területet, a nyersanyagokat vagy épp az emberanyagot?
Ezen kérdések egyike sem hangzik túlságosan megnyugtatóan, a válaszok pedig Damoklész kardjaként lógnak a város és így a mi fejünk felett is. Vagyis vérbeli cyberpunk pesszimizmussal indul a karrierünk és hiába lépjük a szinteket, jó ideig kifutófiúk és felbérelhető zsoldosok maradunk csupán.
A The Ascent érdekes mód amúgy a Diablo sorozathoz hasonlít leginkább. Viszonylag nyitott világ, nagy bejárható terület, ahol dobozokból és ládákból extra loot eshet és kis túlzással azokat a „páncél” darabokat hordjuk, amik a legjobb statot adják. Különféle mob csoportok akadnak utunkba viszonylag gyakran és időnként egy-egy nevesített minibosst is találunk, akinek darabkáit fejpénz ellenében bármelyik kocsmában szívesen beváltják. Emellett a főküldetés mellett mellékküldetéseket kaphatunk a város lakóitól és egyéb NPC-ktől, amik egyre nehezebb pályákra visznek minket, de az is előfordul, hogy egy alacsonyabb szintű térképre kell visszakutyagolnunk/taxiznunk/metróznunk.
És itt jön be a játék egyik és szerencsére szinte egyetlen lelombozó része, a sok gyaloglás. Egyetlen ilyen mértékű kellemetlenség van a játékban de ez inkább tervezési probléma – nagyon nagyok a távolságok. Aki emlékszik rá, olyan mintha a Diablo 2 vagy 3 pályáin csak néha lehetne Town Portalt használni és a quick travel is pár csomópontba dobna csak el.
Nem halálos probléma, de kissé unalmas, amikor újra és újra 10-15 perceket töltünk csak azzal, hogy eljussunk egy pálya sarkába vagy visszanyargaljunk egy NPC-hez – és közben a szintünknél 5-10 szinttel gyengébb ellenségek jönnek ránk folyamatosan. Köszönjük a szórakoztatást, de ez még ujjgyakorlatnak is kevés.
A harc folyamatos, brutális, igényel némi taktikai érzéket és ha a reflexeink is rendben vannak, az sem baj. A top-down shooterek fő szabályát betartja, vagyis jól átlátható a pálya és hamar megszokjuk, hogy a fegyvereinket ide-oda kapkodjuk majd. Egyszerre két gyilkoló eszközt tarthatunk „kézben”, gyorsan cserélgetve őket, de emellett kibervert, augmentációkat és kisegítő felszerelést is tartunk magunknál.
Ezek lehetnek gránátok, drónok, idézhető robotok, óriásit sebző területi AoE ütés, de gyógyító, védő eszközök, pajzsok is. Emellett két trükk van még a tarsolyunkban: le tudunk térdelni fedezékek mögé és onnan lőve védhetjük magunkat, valamint tudunk vetődni egyet, ami menekülésnél, AoE-ből kiugrásnál is nagyon jó szolgálatot tesz.
Hibákról, bugokról szerencsére keveset tudok csak írni. Egyszer beragadt a lőszer számláló, ami jó volt egyfelől, hiszen nem kellett újra tölteni. azonban ha ráfeküdtem a tűzgombra akkor azért olyan jó 10 másodperc darálás után mégiscsak újratöltött a játék, vagyis „végtelen lőszert” nem kaptam, csak beakadt kicsit a dolog. Az egyik mellékküldetést pedig azért nem sikerült megcsinálni, mert mindig máshová váltott a célt mutató jelző.
Összességében a The Ascent egy zseniális hangulatú cyberpunk játék, ahol a pályák, városrészek kidolgozottsága és változatossága lenyűgöző. Ellenségből is sok fajta van és aki anno szerette a Diablo-t de mindig is arra vágyott, hogy ugyanazt cyberpunk módban csinálhassa, az örülni fog. Multiplayerben, barátokkal is játszhatunk, ami nemcsak a játékidőt növeli meg, de az egyetlen említett hibáját is tompítja a játéknak, hiszen együtt hentelni sokkal nagyobb szórakozás, bármerre is járjunk ebben a hatalmas techno-világban.
