Az idő és a fekete lyukak két olyan misztérium, amik önmagukban is megannyi sci-fi, regény és film alapjául szolgáltak már. A tér, a dimenziók és az idő múlása szintén rengeteg lehetőséget rejtenek, főként a „mi lenne, ha?” kérdés felvetésével. Ha egy űrhajó legénysége fekete lyukba, féregjáratba zuhan, túléli? Ha közben évszázadok, évezredek telnek el, vajon ez az idő mennyinek számít ott, ahová kerültek? Mikor jutnak vissza, és hová? És mi történik a Föld bolygóval eközben, az otthonukkal, ahonnan elindultak? Ebben a történetben a Föld megváltozott, nem pusztult el, de fogalmunk sincs, mi történt. Később is csak annyi derül ki, hogy a víz térhódítása miatt az emberiség egyre beljebb, egyre feljebb kényszerült költözni, ún. mesterséges Kerületekbe. Amíg tehette.
Űrhajónkból tengeralattjáró lesz, és elindulunk kalandozni, felfedezni. Egyszerre gyönyörű és nyomasztó is a játék. A hangulata nemcsak a gazdag élővilágot és a földöntúlinak mondható romokat, roncsokat mutatja be, de valami mást is. Örökké elveszett egy civilizáció, üzenetfoszlányok maradtak csak, néhány még működő gépezet és a természet könyörtelen ereje, ami visszafoglalja a bolygót, a víz alatt is. Kimondatlanul is ott van a levegőben (vízben), hogy az utolsó emberi lények vagyunk, és a kutatáson, a megértésen és az életben maradásért vívott harcon kívül nem tehetünk mást. Nincsen kit megmenteni, nincs mit feléleszteni vagy újjáépíteni.
A The Aquatic Adventure of the Last Human nem csak a grafikájával utal a régebbi játékokra. Ügyesen ötvözi a hangulati elemeket az egyszerű, de mégis elég tartalmat adó játékmenettel. Oldalnézetben látjuk a pályákat, és kis túlzással, de képernyőről képernyőre vándorolunk. Ebben segítségünkre van egy kis térkép is, ami jelzi az adott pályarész felépítését és az átjárókat is, amik újabb pályarészekre vezetnek. Aki pedig nagyon bele akar mélyedni a játéktípusok elemzésébe, az a metroidvania szakszónál találja meg, mi is ez a játék pontosan. Utazásunk közepette pedig a Karl Flodin által megálmodott és összerakott effektek, zörejek és melódiák kísérnek minket a mélységben. Nekem már a menü zenéje is tetszett (de a Seaweed Forest is nagyon szép).
Az első pár percben rögtön megismerkedünk pár potenciális veszélyforrással, néhány óriás kagyló és a törött csövekből kiáramló sav képében. Ezután megkapjuk első fegyverünket, majd pedig felavatjuk egy boss harcban, ahol bizony kapaszkodnunk kell, a reflexeinket is próbára teszik és elsőre nem valószínű, hogy menni fog. Itt két dolog válik egyből világossá. Egyfelől az, hogy ezek az óriás szörnyek kemény ellenfelek lesznek, másfelől pedig, hogy rajtuk kívül nem igazán keveredünk harcba mással. Inkább csak a memóriánkra és egy hangyányi logikai érzékre lesz szükségünk a vándorlásaink során.
Felszerelésünk fejlődésével a kövekkel, erősebb hínárnyalábokkal elzárt, és a reflektorfény hiányában túlzottan sötét helyeket is felfedezhetjük majd, ahová korábban nem tudtunk bejutni. Közben pedig holoüzeneteket találunk lépten-nyomon, amik praktikus tanácsokat, figyelmeztetéseket, és időnként az ismeretlen Föld történelmére, múltbéli eseményekre vonatkozó morzsákat osztanak meg velünk. Nemcsak fegyvereket, de az eleinte apró HP csíkunkon növelő fejlesztéseket is találhatunk, egy-egy központot megtalálva pedig utazni tudunk majd a csomópontok között, úgyhogy némileg megkönnyítették a dolgunkat a készítők.
A végszó felé közelítve viszont bajba kerül egy kissé az egyszeri játékteszter. Ugyanis a nehézségén kívül, - ami lehet pro és kontra is - nincs igazán semmi, amiért morogni vagy ujjongva ugrálni lehetne. A játék jól össze van rakva, a bossok ötletesek, a hangok jók, de egyik hatására sem csillan meg a fény a szemünkben az örömtől vagy elragadtatástól. Jó ahogyan van, és mégse vet nagy hullámokat. Egyértelműen rétegjáték a The Aquatic Adventure of the Last Human, emellett viszont egy nem túl hosszú, de érdekes, filozófiai gondolatokat felvető kaland is azért. A vízválasztó, a továbbjutáshoz nélkülözhetetlen boss harcok nehézsége. Akit nem riaszt el, az egyre mélyebbre és messzebbre jut, és a végén talán az is kiderül, hol hibázott az emberi faj. Hol billent át az a láthatatlan mérleg? Mi az, ami nemcsak a kihalást, de a biztos vesztes szerepét is ránk osztotta a távoli jövőben? Megannyi kérdés. De vajon mire jó megtalálni a válaszokat?
