- Zsiráfra fel!
Ha kalandra indulunk, mindig legyen nálunk törölköző! Ja, várjunk, az egy másik történet. Szóval mindig legyen nálunk egy zsiráf, egy hátizsák és egy segítő szándékú kő. És persze a kardunk se felejtsük, ezt talán mondani sem kell. A The Adventure Pals olyan recepttel és életérzéssel indít, amit utoljára akkor éreztem, amikor először indultam kalandozni a régi NES konzolra kiadott Super Mario 3-ban. Jópofa, cukin megrajzolt térkép, ugrálós, ügyességi és néhol gondolkodós feladatokkal teli pályák tömkelege. A legjobb az volt benne, hogy nagynak tűnt a bejárható világ, a különböző tárgyakkal pedig átugorhattam egy nehéz pályát vagy épp új részeire juthattam el. Vagyis felfedeznivaló az volt bőven és a különféle kombinációk új elemekkel bővítették a játékmenetet.
Azt nem tudom, hogy a játék fejlesztői gubbasztottak-e órákat a Mario játékok előtt, azt viszont biztosra veszem, hogy szerették az ugrálós platformjátékokat. Talán ezt akarták továbbadni és alig titkolt szándékuk az is, hogy gyerekek számára is élvezhető legyen a játékuk. Nem találkozom túl gyakran fiataloknak szánt játékokkal, az pedig még ritkább, hogy élvezhető legyen a program életkortól függetlenül is. Márpedig aThe Adventure Pals mind nehézség, mind stílus tekintetében szinte bárkinek ajánlható. Nincsen durva humora, nincs benne öldöklés (oké, a nyuszik, mókusok éskis polipok lecsaphatóak egy kis extra aranyért) és a párbeszédek is a főszereplő kisfiú szintjére vannak belőve. A küldetések viccesek, hiszen ki ne szeretne óriási bélyeget vadászni vagy matricákat gyűjtögetni, sőt egy szivárványszínű muffint is begyűjthetünk minden egyes pályán.
Egy minimális szerepjáték vonalat is raktak a játékba, hiszen magunkkal cipelhetünk a hátizsákunkban gyógyitalokat, bombákat és egyéb kütyüket is. Ezekre szükségünk lesz, ugyanis elég sok ellenséges lény, csapda és hasonló ártó szándékú pályaelem várja, hogy lefaraghasson egy kicsit az életerőnkből. Tapasztalati pontot is gyűjtünk a levágott ellenségek után és szintlépéskor új képességeket, skilleket szerezhetünk. Például a harcban az elugrás után vissza tudunk támadni, vagy az XP bogyókat automatikusan összegyűjtjük, nem kell visszamenni/ugrálni értük, de ugyanígy kedvenc kő barátunk (nem tudom, hogy fordítani a pet rock angol kifejezést, maradjunk ennyiben) is használható lesz egy szint elérése után a harcban. És hiába esik ennyi szó a harcról, a játék inkább cuki, vicces vonalat képviseli, maga az agresszió is csakrajzolt, mókás formában jelenik meg inkább, és a nálunk levő fakard is azt erősíti, hogyitt csak az akadályok legyőzését jelenti inkább.
Lendületes játék a The Adventure Pals, de mit sem érne a nagy kaland segítők nélkül. A már emlegetett kő-cimbora mellett egy repülő és a nyelvével „ejtőernyőzni” is tudó zsiráf is a csapat tagja. Ez a mondat visszaolvasva elég furának tűnik, de a játék első perceiben a tutorial majd megmutatja, hogy nem írtam butaságot. Alapvetően sok téren olyan a játék, mintha gyerekek is tervezték volna, végtelenfantáziájuk és a világról alkotott elképzelésük pedig belekerült volna ilyen vagy olyan módon. Ami még különösen tetszett benne, hogy a reflexek mellett a figyelmet is edzi a játék, ugyanis sokszor vissza kell mennünk kicsit, mivel megnyílt egy új, addig lezárt része a pályának és ott találjuk a gyűjtögetnivaló matricát vagy süteményt. Ha azonban kihagytunk volna valamit, nincs ok pánikra, visszamehetünk bármely pályaszakaszhoz, hogy újrajátszva megkeressük, ami kimaradt.
Gyerekjáték vagy felnőttjáték a The Adventure Pals? Vannak kérdések, amikrenem is kell választ találni. Elég annyi, hogy szórakoztató, jó hangulatú, aranyos egyveleg lett, aminek a nehézségi szintje is jól el lett találva. Haproblémáink akadnának az életben, elég megkeresni a fakardunkat, magunkhoz szólítani kedvenc képzelt barátainkat, felvenni a hátizsákunkat és indulhat is a móka. De komolyan, sokkal jobb lenne így az élet, hát nem?
