1. oldal
A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején jóformán művészet volt úgy belelapozni egy játékújságba, vagy megnyitni valamelyik tematikus weboldalt, hogy az ember ne fusson bele egy, a kalandjátékokat elsirató cikkbe. Hiszen miután a kategória éllovasának számító LucasArts leállt a point&click címek készítésével, és lehanyatlott a hosszú évekig tartó hullám, a rajongók valóságos világvégét vizionáltak.
Azonban, ahogy azt ma már láthatjuk, az agyat megmozgató címek köszönik, jól vannak és míg valóban volt egy feledhető programokkal teli, meglehetősen nehéz korszakuk, eszük ágában sincs nyom nélkül eltűnni a semmiben. Mindez az RTS-ekre is igaz, melyeket a gombamód szaporodó MOBA-k miatt legalább akkora sikk lett temetni, mint a Maniac Mansion, vagy a King's Quest nyomdokában járó alkotásokat.
Holott, ha vesszük magunknak a fáradtságot, hogy egy kicsit alaposabban is megnézzük, hogy mi a helyzet a valós idejű stratégiák háza táján, rájöhetünk, hogy a helyzet távolról sem olyan rossz, mint ahogy azt a fanyalgó-sopánkodó megjegyzések alapján hihetnénk.
Mivel , bár tény mi tény, hogy a kínálat némileg megcsappant az aranykorhoz képest, a minőség egyensúlyozza a mennyiséget. Így az utóbbi pár évben olyan olyan címeknek örülhetünk, mint a magyar fejlesztésű Sudden Strike 4, az erdei állatkák háborúját bemutató, szórakoztató Tooth and Tail, a zseniális Homeworld: Deserts of Kharak, a kiváló Ashes of the Singularity: Escalation, vagy éppen a veterán hadvezéreknek készült Steel Division: Normandy 44.
A Paradox Interactive remeke ugyanis, annak ellenére, hogy némiképp unorthodox, mert az egységeink elhelyezéséhez szükséges erőforrásokat nem begyűjtjük, hanem a választott generálistól függően más-más mértékben, de folyamatosan kapjuk a három fázisra osztott harc során, méltán nevezhető a műfaj egyik gyöngyszemének. Elvégre izgalmas csatái - melyeket még torokszorítóbbá tesz, hogy embereink nem csak statisztikai adatok, hanem életüket féltő, reménytelen helyzetben kapituláló hús-vér emberek -, garantáltan a monitor elé szegezik az efféle kikapcsolódást keresőket.
Lássuk hát, hogy vajon a lehetőségeinket még tovább bővítő, Back to Hell alcímet kapó DLC felér-e az alapjátékhoz, vagy csupán egyszerű pénzlehúzással állunk szemben!
2. oldal
Az ismerkedést ajánlott az új generálisokkal és az alattuk szolgálókkal megkezdenünk. A kismillió alkalommal megsebesülő, de jobb karjának elvesztése után sem meghátráló, hanem deszantosként csatába vonuló Pierre-Louis Bourgoin által vezetett Demi-Brigade SAS-t választva egy igencsak érdekes alakulat parancsnokai lehetünk. A franciák a felderítőkre, a gyalogságra és a repülőgépekre építik a taktikájukat. Ám érdemes észben tartanunk, hogy szedett-vedett jellegük miatt az A és a B fázisuk leginkább a túlélésről, a gyors akciókról, illetve az ellenfél megosztásáról szól és egyedül a C szakaszban tudnak tisztes tűzerőt felvonultatni. Azaz, ha nem kedveljük az üsd és fuss harcmodort, nem ők a nekünk való sereg, ráadásul tüzérség és légvédelem terén messze az átlag alatt maradnak.
Velük ellentétben George Erskine jórészt kipróbált veteránokból álló hetedik páncélos hadosztálya pont a vége felé veszíti el kezdeti lendületét, ezért arra kell törekednünk, hogy mihamarább lerohanjuk az ellenséget. Ebben az erőnk gerincét képező Cromwell-tankok, amik között egy kuriózumnak számító, könnyen kilőhető, de a sorozat többi képviselőjénél sebesebb példány is található, kiváló szolgálatot tesznek. Ugyanakkor, ha sokat totojázunk, komoly sansz van arra, hogy elbukunk, mert a fináléban alig kapunk pontokat.
Természetesen, a szövetségesek mellett a tengelyhatalmak sora is két tiszttel bővül. A Párizst végül Hitler parancsa ellenére megkímélő Dietrich von Choltitz egyike a legflexibilisebb vezéreknek, ám ez azzal jár, hogy pár erősebb egységet leszámítva átlag alatti a kínálata. Ámde, ha eljutunk vele a végjátékig, akkor egy 600mm-es ágyúval is megkeseríthetjük a másik oldalon állók életét.
Végül, a porosz junker, Heinrich Freiherr von Lüttwitz sok hasonlóságot mutat brit kollégájával, mivel ő is a tapasztalt bakákra, valamint a tankokra esküszik és a mielőbbi győzelemben érdekelt. Legfurcsább aduásza a távirányítású Borgward IV. Ez lényegében egy lassú, ám irtóztató erejű pokolgép, melyet különösen félelmetessé tesz, hogy miután nem ül sofőr a volán mögött, morálcsökkentő praktikákkal nem lehet elejét venni annak, hogy megsemmisítse a kijelölt célpontot.
Ahogy ebből a felsorolásból látható, újdonságokból nincs hiány, elvégre nem kevesebb, mint ötvennyolc, korábban nem látott lánctalpas, üteg és egyéb készség színesíti a palettát, a frissen debütáló katonákról nem is beszélve. Így ha akarjuk, oldaltól függően SAS-mesterlövészekkel, Dewoitine D.520 vadászgépekkel, a 44-ben már kissé elavultnak számító, de okosan használva kincset érő Panzer I B-kkel, vagy akár a Panther széria D betűjelet viselő tagjaival is belevethetjük magunkat az ütközetekbe. A korhű hadviselés iránt érdeklődőknek tehát már csupán a statisztikák átolvasása is hatalmas élmény, hiszen a részletes adatkártyákról gyakorlatilag minden kiderül.
3. oldal
A divíziókra és egységekre tehát nem lehet panaszunk. De legyenek bármennyire is tetszetősek a jövevények, önmagukban bajosan indokolják, hogy miért is kéne tizenöt eurót fizetnünk a bővítményért, és tény mi tény, hogy a summa javát nem értük, hanem az új, történelmi küldetésekért adjuk ki. A hét misszióból ugyanis öt az egy ingyenes frissítés keretén belül debütáló kooperatív módban is játszható. Maguk a térképek és a feladatok szerencsére a lehetőségekhez képest változatosak. Egyebek mellett két tűz közé szorult, az utolsó csepp vérükig harcoló lengyelek, kiváló légi támogatással bíró, de alig pár páncélossal rendelkező amerikaiak, tüzérségre építő, vagy éppen menekülő németek közül választhatunk, és a lista még hosszasan folytatható lenne.
Ráadásul az opció sajátosságaiból adódóan ahhoz, hogy győzhessünk, nem csupán a saját és az ellenség, hanem a partnerünk erősségeit, valamint gyengeségeit is ki kell ismernünk. A Windsor-hadműveletnél például mindkét oldalon egy, a gyalogságra és a lánctalpasokra, illetve egyéb járművekre építő hadosztály néz egymással farkasszemet, és ha az uralma alatt álló lóerőktől megrészegülő játékos nem fogja fel, hogy a kooperáció elemi érdeke, akkor jóformán biztos a bukás. Egyeztetni kell és közösen reagálni a veszélyforrásokra.
Ahogy az ennyiből is megállapítható, izgalmas, sőt, ami ennél is fontosabb, a máshoz és máshoz értő csapattestek miatt magas újrajátszhatósági értékű térképeket kapunk, melyek garantáltan órákra a monitor elé szegezik az embert. Az pedig, hogy az Atlantic-hadművelet egyetlen fillér elköltése nélkül a miénk, ergo, anyagi kockázat nélkül próbálhatjuk ki az újítást, módfelett korrekt lépés.
Így összességében kijelenthetjük, hogy a Back to Hell méltó a nívós és élvezetes alapjátékhoz, ám kétségtelen negatívuma, hogy jóformán semmit sem old meg a korábbi problémákból. Azaz, ha még zöldfülűnek számítunk az RTS-ek műfajában, akkor hacsak nem valljuk azt, hogy a mély vízbe dobva lehet a legjobban megtanulni úszni, a Steel Division: Normandy 44 változatlanul nem éppen ideális választás számunkra és a játékmenet egynéhány furcsaságát sem orvosolták. Ezen hibák és hiányosságok ellenére azonban a tapasztaltabb stratégáknak okvetlenül ajánlott tenni vele egy próbát.
