1. oldal

Az Undead Labs 2013 júniusában debütáló alkotása, a State of Decay sikerét kevés dolog mutathatja jobban, mint hogy a Microsoft illetékesei a játék megjelenése után úgy döntöttek, hogy egy több évre és játékra szóló szerződést írnak alá az azt jegyző stúdióval. A nevéhez méltóan zombis programokra specializálódó stúdió első műve ugyanis messze a várakozásokon felül teljesített.

Az Xbox Live-on keresztül kínált programból két kurta nap alatt összesen negyedmillió példányt adtak el, azaz óránként 5208, percenként pedig 86 digitális kópia talált gazdára belőle a piacra dobása utáni negyvennyolc órában. Bár az értékesítés üteme a kezdeti lendület után az iparág törvényszerűségeinek megfelelően lelassult, az időközben PC-re is kiadott játékból ugyanazon év november harmincadikáig elkelt több mint egymillió egység. Ennek java részét azonban az Xbox 360-as vásárlások tették ki.

Emiatt a szerződés megkötése után szinte biztos volt, hogy a játék tiszteletét fogja tenni Xbox One-on is, hogy a rajongók egy már ismert és szeretett játékot üdvözölhessenek az új masinán is, lehetőleg valamivel szebb köntösben.

Azonban a fejlesztők több közleményükben is fontosnak tartották kihangsúlyozni, hogy az új változat több lesz egy egyszerű, grafikailag némileg feljavított variánsnál. Ahelyett, hogy egyszerűen csak átportolták volna művüket, mindvégig azon voltak, hogy új ötletek felhasználásával kiegészítsék azt. A munkálatok végeredménye a Year One Survival Edition, azaz a YOSE lett, ami az új Xboxon kívül számítógépeken is elérhető. Így a PC-s felhasználók is élvezhetik a felújított játékot.

Lássuk, hogy lesz-e benne annyi tartalom, hogy megérdemelje a hangzatos YOSE titulust!

2. oldal

Mindenek előtt le kell szögeznem: maradéktalanul egyetértek Farkas Balázs kolléga 2013 decemberében megjelent cikkével. A State of Decay végre valami olyat adott a játékosoknak, amire évtizedek óta vártak. Jelesül egy olyan túlélőhorrort, amiben átélhetjük, milyen is az, ha szinte a nulláról kell felépítenünk egy közösséget, miközben minden sarkon emberhúsra éhes élőholtak tucatjai lesnek ránk.

A programmal töltött órák során a saját kárunkon tanulhattuk meg, hogy a zombiapokalipszis során minden, gondos tervezés és mérlegelés nélkül meghozott intézkedés magában hordozza a gyors, mocskos és fájdalmas halál lehetőségét, még legedzettebbek is elcsúszhatnak egy banánhéjon. Minden mulandó és mindenki halandó. Éppen ezért, számos hibája ellenére véleményem szerint 2019 végén bérelt helye lesz az évtized legjobb, legeredetibb és legemlékezetesebb alkotásait felsoroló listákon.

Ez azonban sajnos mit sem változtat azon, hogy a legfrissebb kiadásban egyfelől szinte semmi újítás nincs, másfelől pedig kalandjaink során régi ismerősökként köszönthetjük az összes megutált bugot és logikátlan marhaságot. Az kétségkívül rendes dolog, hogy a játék az alapsztorin túl magában foglalja a végtelenített sandbox módként funkcionáló Breakdown és a sereg tagjainak küzdelmét bemutató, Lifeline címre keresztelt letölthető tartalmakat is, de ez kis túlzással majdhogynem a legpozitívabb, amit elmondhatunk róla.

Bár leírva soknak tűnhet az új tartalom, érdemben alig bővül ki az alapjáték. Kapunk egy új küldetés és járműtípust, néhány új autóskint, két korábban nem látott lőszerfajtát, egy mindig velünk lévő, semmit sem érő kést, valamint összesen harminc percnyi új zenét, és minden módban használhatjuk a Lifeline olyan újításait, mint a lőszergyártás vagy a főzőcske. Ez utóbbi valóban hasznos funkció, a többi nélkül azonban teljes lenne az életünk. Különösen az új küldetés elkeserítő, mert annál fantáziátlanabb ötletet, mint hogy ledobnak valahova egy értékes tárgyakkal teli csomagot ami körül a szokásosnál több és erősebb élőhalott lézeng, komoly kihívás lett volna kitalálni.

Ezeken kívül attól függően, hogy megvettük-e az 2013-as kiadást, négy vagy öt új túlélővel bővül a játszható karakterek listája. Amennyiben pedig május tizenkettedikéig előrendeljük a programot, kapunk egy kocsit, egy fejszét, meg egy gépfegyvert. Mindezért harminc, vagy ha már ha korábban megvettük az eredetit, húsz eurót kell fizetnünk. Ha korábban még nem ruháztunk be a játékba, ez az ár egészen elfogadható, de az, hogy az alapjáték birtokosainak néhány jelentéktelen apróság miatt kétszer kelljen leszurkolniuk a State of Decay árát, abszurd.

3. oldal

A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy grafika alig-alig javult valamit. Meg merem kockáztatni, hogy ha fognánk öt-öt véletlenszerű képmentést a korábbi és a mostani kiadásból és megkérnénk a játékot jól ismerőket, hogy mondják meg, melyik van az újból és melyik a régiből, akkor jó pár esetben csak a szerencséjükön múlna, hogy eltalálnák-e. Az animációk még ennyit sem változtak. Változatlanul röhejes látvány, amikor hirtelen fékezésnél a zombik minden fizikai törvényt meghazudtolva zuhannak le a járgányunkról, de a karakterek mozgása is darabos egy kissé.

Ezeket a negatívumokat azonban, még ha fogcsikorgatva is, de úgy-ahogy el lehetne nézni, ha helyrepofozták volna a programkódot. Ez természetesen nem történt meg, így a lassan két éve a piacon lévő alkotás legújabb variánsa változatlanul tele van idegborzoló bugokkal és furcsaságokkal.

A zombik rendszeresen beleragadnak a falakba, majd minden átmenet nélkül kiszabadulnak és az orrunk előtt teremnek. A nálunk lévő tárgyakat csakis a kocsik csomagtartójában, vagy speciális konténerekben helyezhetjük biztonságba. Tehát a felszerelésünket valami felfoghatatlan ok miatt nem tehetjük be bármelyik fiókba vagy szekrénybe, és az sem megengedett, hogy a földre dobjuk őket.

Ezért ha helyet akarunk csinálni a tárgylistánkban, tízből kilencszer kénytelenek vagyunk megsemmisíteni a kevésbé értékesnek gondolt cuccainkat. Mivel az emberiség történelmének legsúlyosabb katasztrófáját éljük át, és egyetlen zacskó chips, vagy doboz petárda is komoly érték, ennél hülyébb megoldást akkor sem találhattak volna a fejlesztők, ha hosszú hónapokon keresztül kerestek volna egyet.

Az irányítás megtanulásában segíteni hivatott feliratok is pontatlanok. Én például az első alkalommal ahelyett, hogy csöndben kivégeztem volna egy rémséget, egy elegáns mozdulattal alfelen billentettem, ami majdnem az életembe került. Abba pedig már bele sem érdemes menni, hogy mennyire illúzióromboló, hogy még a legócskább deszkakerítést sem tudjuk elsodorni egy nyolcvan kilométer per órával haladó, egy-másfél tonna körül mozgó súlyú kocsival.

Más játék belerokkanna ennyi hibába, de a State of Decay ékesen bizonyítja azt a tételt, miszerint az egész több, mint a részek összege. Vagyis ezek a problémák, bár néha az idegeinkre fognak menni, nem nyomnak annyit a latban, mint a hatalmas bejárható terület, vagy a semmivel sem összehasonlítható atmoszféra. Ettől függetlenül nem lehet szó nélkül elmenni a program hiányosságai mellet, különösen hogy majdnem két évük lett volna a fejlesztőknek arra, hogy foltozzák a játékot.

4. oldal

A korábban olvasottak alapján egyértelműnek tűnhetne a negatív verdikt. A helyzet azonban szerintem jóval bonyolultabb a megszokottnál. A Heroes of Might and Magic 3 HD változatának górcső alá vételekorteljesen jogosnak éreztem, hogy összességében átlagosra értékeljem a játék PC-s változatát. Mivel az, bár rendkívül szórakoztató, a némileg jobb grafikát leszámítva semmit nem ad hozzá az élményhez, ráadásul nem tartalmazza a kiegészítőket. Magyarán szólva számítógépekre nem éri meg megvenni, hiszen a GoG-ról fele annyiért a miénk lehet az Armageddon's Blade, és a Shadow of Death is.

Jelen esetben viszont mellékelve vannak a DLC-k és némi változás is érezhető, még ha nem is különösebben látványos. Bármennyire komolytalanok is az új elemek, azt nem lehet kétségbe vonni, hogy az alapjátékban nem voltak benne. A 2013-ban debütáló kiadást megvásárlók viszont teljes joggal érezhetik magukat becsapva, mert még a nekik kínált diszkont ár is túl magas azért cserébe, amit kapnak. Ellenben, aki még soha nem játszott a State of Decay-el, az ha kicsivel is, de jobban jár, mint ha az alapjáték mellett tenné le a voksát.

Éppen ezért úgy vélem, a YOSE gyakorlati értéke nagyban függ attól, hogy volt-e szerencsénk az eredetihez. Amennyiben igen, még a harminchárom százalékos kedvezménnyel is csak akkor érdemes megvennünk az Undead Labs régi-új művét, ha belső késztetést érzünk arra, hogy támogassuk a stúdiót. Ugyanis még mindig meg tudjuk venni a kiegészítőket, ami olcsóbbra jön ki, mint az új variáns, és messze nem vesztünk annyit, ami miatt megérné közel a dupláját fizetnünk.

Ha viszont még egyszer sem bújtunk bele Marcus Campbell, Ed Jones, Maya Torres és a többiek bőrébe, a roppant idegesítő bugok és hiányosságok ellenére is vétek lenne elszalasztanunk ezt a második esélyt.

Értékelés: 8.3/10

Platformok: Xbox One, PC

Tesztplatform: PC