1. oldal
A Shadowhand alapjaiban véve egy pasziánszjáték, de a klasszikus formátumból érdekes keveréket hozott létre a fejlesztő Grey Alien Games némi szerepjáték, némi harc és egy kis banditaromantika hozzáadásával.
A művükhöz hasonlóan a készítők csapata is szokatlan társaság. Egy házaspárról, Jake Birkettről és Helen Carmichaelről van szó, Jake a tárgykeresős casual játékairól ismert Big Fish-nek dolgozott, Helen pedig történész, tehát egyikük sem az AAA-játékfejlesztés berkeiből érkezett. Eddigi munkáik sem követték a hagyományos formulákat: a Regency Solitaire például egy Jane Austen regényeire épülő, nyugis, laza kikapcsolódást nyújtó alkotás volt, melyet a Big Fish-től áthoztak a Steamre, ahol aztán meglepően népszerűvé vált. Ennek hatására úgy döntöttek, követik ezt az irányt, közben még inkább a steames közönségre koncentrálva – és megszületett a Shadowhand.
A játékban a pasziánszra jellemző könnyed elemeket szerepjátékos struktúrákkal és rendszerekkel házasították össze, van itt zsákmányszerzés, megszerezhető felszerelések, karakterstatisztikák, harci kombók és hátasok is. Kitaláltak hozzá egy már önmagában zseniális koncepciót, a körökre osztott csatákkal tűzdelt pasziánszt, ahol az RPG-jellemzők némi taktikai mélységet is nyújtanak.
A Shadowhand persze igazi Grey Alien-játék, így felejtősek a szokásos fantasy-sablonok. Ezek helyett Jake és Helen ismét otthonuk, vagyis Anglia délnyugati részének újkori történelméhez fordult, a korhoz, mikor az utazók életét banditák keserítették meg, és csempészek, korrupt hivatalnokok, valamint titokzatos hölgyek fordultak meg a környék fogadóiban.
2. oldal
Főhősünk egy fiatal arisztokrata, Lady Cornelia Darkmoor, akinek idősebb „verziója” ismerős lehet a Regency Solitaire-ből is, férjével, Lord Fleetwooddal együtt. Úgy tűnik, a párnak elég kalandos fiatalkora lehetett, hiszen a Shadowhandben találkoznak majd először, és mindenféle bonyodalomba keverednek. Emiatt a játék akár a Regency Solitaire előzményének is felfogható. A kaland kezdetén Cornelia társalkodónőjével, Mariah-val utazik egy titkos találkozóra, mikor banditatámadás éri őket, a kocsist megölik, Mariah pedig eltűnik. Cornelia új karriert kezd maszkos bosszúállóként és nyomozóként, levadászva az útonállókat és más rosszfiúkat, miközben Mariah-t keresi. Hamarosan egy korrupt összeesküvésre bukkan, melynek szálai a társadalom dekadens felső osztályának szívéig vezetnek. Könnyed kis limonádé az egész, de a narráció remek, életet visz az egészbe és remekül ábrázolja a korszakot, így meglepően szórakoztatóvá válik.
A kampány 22 fejezetből áll, mindegyik más helyszínen játszódik és több pasziánsz-meccset tartalmaz. Ezek szabályai könnyen elsajátíthatóak akkor is, ha nem szoktunk pasziánszozni: le kell szedni az összes lapot az asztalról úgy, hogy a már eltávolított kártyákból álló kupac felső lapjára mindig eggyel nagyobb, vagy eggyel kisebb értékű kártyát lehet tenni. Persze nem látjuk az összes lehetséges lapot, olykor húznunk kell, mert nem tudunk lépni megfelelő értékű lap híján. Az asztalra kirakott kártyák mindenféle egymást átfedő, keresztező mintákban helyezkednek el, így a teljes leszedéshez szükség lesz némi gondolkodásra és előrelátásra. Az ászok, királyok, dámák és bubik hiányoznak, a lapok nullától kilencig számozottak, és van joker is, így a kombókat, sorozatos lapleszedéseket elég egyszerűen el lehet érni, ezekért több arany jár jutalomként.
Az egyjátékos pasziánszkörök mellett vannak párbajos fordulók is, ilyenkor egy ellenféllel küzdünk meg a körökre osztott pasziánsz-csaták segítségével. A kártyák levétele feltölti fegyvereinket, a kombók támadóbónuszt adnak több pénz helyett. Körönként egy támadást, vagy tárgyat használhatunk, ha nem tudunk levenni lapot, a kör véget ért, az ellenfél jön. A fegyvereket, felszereléseket a játék során gyűjtjük be zsákmányként. A harc kicsit lassan mutatja meg a szépségeit, de érdemes kivárni, hiszen lesznek páncélok, kioszthatunk majd akár mérgezést is, vagy kivédhetünk bizonyos típusú támadásokat. A rendszer finomságai lehetővé teszik, hogy a párbajok előtt a megfelelő felszereléseket öltsük magunkra készletünkből, figyelembe véve az aktuális ellenfél erősségeit és gyenge pontjait.
A karakter statisztikái szóló és párbaj módban is hasznosak. Az Insight például abban segít, hogy indulásnál több lap legyen már felfelé fordítva az asztalon, a Finesse-szel pedig hasznosabb kártyákat kapunk, ha laphúzásra kerül sor. Passzív és aktív képességeket is gyűjtögethetünk, vagy használhatunk, a játékból tehát egyáltalán nem hiányoznak a taktikai lehetőségek és a régi jó szerepjátékos pontszöszölés, amin elpiszmoghatunk. A pontokat szintlépésekkor kapjuk.
3. oldal
Normál nehézségi fokozaton nem nehéz a haladás, az ellenfél MI-je szerintem félig vak és kétbalkezes, rengeteg lehetőséget elszalaszt a laplevételre, ugyanakkor azért oda kell figyelni, és arra törekedni, hogy háromcsillagos értékeléssel fejezzük be a meccseket. Nagy szerepe van persze a szerencsének is, simán lehet, hogy borzasztó lapokat húzunk, de az sem ritka, hogy a remek, hosszú kombókat sorozatos egylapos leszedések követik. Némi befolyásunk azért lehet az eseményekre, van például egy aktív képesség, amivel megkeverhetjük az asztalon lévő kártyákat, de alapvetően a dolgok néha nem úgy történnek, ahogy szeretnénk. Épp ez a Shadowhand egyik bája, pasziánsz-köntösbe bújtatva hozza vissza a régimódi szerepjátékok karcosságát, az érzést, mikor még nem bántak velünk kesztyűs kézzel a játékok, és nem lehetett előre kitalálni, hogy mi fog történni. Kicsit ironikus, hogy ezt pont egy ilyen, látszólag teljesen casual játék adja meg.
Ennek ellenére sosem frusztráló az élmény, a folyamatos szórakozás garantált, a meccsek viszonylag gyorsan lefutnak és újra is játszhatjuk őket. Az alkotópáros rutinja lehetővé tette, hogy lecsiszolják az érdes részeket, minden flottul működik. A grafikai stílust ugyan akár giccsesnek is nevezhetnénk, de ebben a tálalásban valahogy nem zavart igazán. A narráció és szinkron remekül végzi a dolgát, ahogy már említettem, a környezeti zajok pedig tökéletesen kiszolgálják az eseményeket és a hangulatot.
Azon gondolkodtam, hogy kinek tudnám ajánlani a Shadowhandet. Szerintem bárki tehet vele egy próbát: a veterán játékosok némi könnyed szórakozást kapnak majd tőle, mely a nehezebb fokozaton akár izgalmassá is válhat, a casual csoportnak pedig gyakorlatilag tökéletes kikapcsolódást nyújt, hiszen a meccsek nem igényelnek túl sok időt, és az újrajátszhatóság miatt az sem tragédia, ha nem fordítanak akkora figyelmet az RPG-elemekre. Összességében egy nem mindennapi fejlesztők által készített üde színfoltról van szó, mely érdekesen vegyíti a kártyajátékok és a szerepjátékok műfaját, miközben semmiféle frusztrációt nem okoz, nem akarja megváltani a világot, csak ellazulunk tőle – néha pedig nem is kell ennél több.
