- Úgy látszik, tényleg lehet egy immerzív szimulátorból rogulike-játékot csinálni. Mégpedig sikeresen.
A Prey egy olyan játék volt, amiből több kéne manapság. Önmagában egy kerek egészet alkotott, rengeteg különböző játékstílust támogatott, ösztönzött a kreativitásra, és nem próbálták meg teletenni felesleges marhaságokkal, beleerőltetett multiplayer móddal és hasonlókkal. Éppen ezért úgy véltem, ehhez még DLC-re sincs igazán szükség, és nagyon sokáig úgy látszott, hogy az Arkane stúdió is így gondolta.
Aztán nagy meglepetésre az idei E3-on bejelentették, hogy egy fizetős kiegészítő mégiscsak érkezik, mégpedig Mooncrash néven, aztán meg jön ingyenes frissítés formájában egy multiplayer mód is.
Ha ez nem lett volna elég nagy meglepetés, akkor a készítők arról kezdtek el beszélni, hogy a Mooncrash egyfajta roguelike-játékká változtatjaa Prey-t. Egyesek furcsállták a dolgot, míg mások szerint nem kellene ma már mindenből metroidvania-rogulike-akció-szerepjáték-tetris hibridet csinálni, főleg nem egy immersive simből.
Szerencsére azonban az Arkane tudja a dolgát, és végül tényleg gyúrtak egy rogulike (vagy roguelite) játékot a Prey alapjaiból. De rögtön annyira zseniálisan, hogy ez az egyik legjobb DLC, amit valaha játékhoz készítettek.
Az alaptörténet viszonylag egyszerű. A főszereplőnk ezúttal már nem Morgan Yu, hanem egy Peter nevű szerencsétlen, akit a munkáltatója (a Kasma) arra kényszerít, hogy virtuális valóságon keresztül hatoljon be a konkurens TranStar vállalat bázisára, és próbáljon meg rájönni, mi áll az ott történt katasztrófa hátterében. Azt ígérik neki, hogy ha teljesíti a "szerződése" folyamatosan változó feltételeit, akkor végül el fogják engedni, és újra együtt lehet a családjával. A motiváció tehát megvan.
Az alaphelyzet az, hogy a Mooncrash tulajdonképpen tényleg egy roguelite.
Adott a pálya, azon belül pedig összesen öt ember (akiket nekünk kell megtalálni, ésakiknek utána a bőrébe bújhatunk), valamint öt kiút, ahol meg tudnak menekülni. Amíg fel nem fedezzük a többieket, addig csak egy karakterrel léphetünk be a szimulációba, és első célunknak érdemes lehet azt megtenni, hogy találjuk meg a legegyszerűbb, leggyorsabban teljesíthető kiutat.
Csak éppen ez nem lesz olyan egyszerű. Ha meghalunk, akkor a pálya alapvető felépítése ugyan változatlan marad, azonban amikor visszalépünk a szimulációba, az ellenfelek egy része újraéled (akár másfajták is más helyeken), bizonyos tárgyak máshova kerülhetnek, azonban az addig végrehajtott cselekedeteink egy részének hatása megmarad. Könnyen lehet azonban, hogy például kinyitottunk egy ajtót korábban, azonban ehhez a bizonyos ajtóhoz most már nem is kulcskártya kell, hanem meg kell javítanunk. Vagy mondjuk egy korábban felfedezett rövidítés most el van torlaszolva, így kénytelenek leszünk másutat találni.
A karakterfejlesztésünk, a neuromodjaink, a megszerzett tervrajzaink azonban megmaradnak, valamint kapunk sim pontokat a különböző cselekedeteinkért, felfedezésért és az ellenfelek legyőzéséért, melybőlaztán holmikat vásárolhatunk, így a következő nekifutásra már nagyobb esélyekkel vághatunk neki a kalandoknak. Ezzel ellentétben az esélyeinket csökkenti, hogy minél több időt töltünk el a szimulációban, az annál "korruptabbá" válik, vagyis egyre nehezebb dolgunk lesz: nem csak az ellenfelek szeretnének egyre inkább eltenni minket láb alól, de egyre több környezeti veszélynek is ki vagyunk téve.
Amit egészen zseniálisnak tartok a Mooncrash-ben, hogy mind az öt karakter alapvetően másban jó, ez pedig arra kényszerít, hogy a játékstílusunkat hozzájuk igazítsuk, míg ugye az alap Prey-ben nagyjából a habitusunknak megfelelően haladhattunk végig (valaki lopakodni szeret, valaki pedig lőni, míg mások a képességekkel ügyeskedni).
Maga a szimuláció, vagyis a világ persze megosztott az öt karakter között, így ha az egyik meghal, de valaki van még életben, akkor vele folytathatjuk, de dönthetünk úgy is, hogy újraindítjuk a szimulációt. A végső célunk az, hogy egy nekifutásra mind az öt szereplőt kimenekítsük az öt menekülőútvonal egyikén.
Igazából a Mooncrash egyetlen hátránya, hogy kissé repetitív tud lenni, főlegha szerencsétlenül jönnek ki a dolgok. Ha megsérülünk, kevés életünk van és éppen nem találjuk meg a megfelelő gyógyírt, mert már nem ott van, és ezért nem tudunk aktiválni egy neuromodot, pedig már közel járnánk a célunkhoz, úgyinkább reseteljük a szimulációt.Aztán megeshet, hogyugyanebbe a szerencsétlenségbe futunkbele, és megint végig kellmagunkat küzdeni az ellenfeleken, meg kelloldani a már ismert feladványok egy részét, hogy aztán megint ne jöjjön össze, amit akartunk. Ha viszont szerencsénk van, akkor sokkal simábban megy az egész, és létezik például egy neuromod, ami lelassítja a szimuláció korrumpálódását.
De mondhatjuk, hogy ez a véletlenszerűség valahol a műfaj sajátja. Mindenesetre az biztos, hogy a Mooncrash bőven megéri a 19,99 eurós árát (önmagában is kapható), mert ugyan nem olyan mély, mint az alapjáték, viszont kapunk cserébe akár 10 órányi, feszültséggel teli szórakozást, profi módon megvalósítva.
