A jövő heti megjelenés előtt a tegnapi napon PS4-re és Xbox One-ra elérhetővé vált a régóta készülő Prey ~1 órás demó verziója. Mi pedig úgy gondoltuk, hogy belekukkantunk, és röviden megosztjuk veletek első benyomásainkat - ami talán a PC-s felhasználóknak is hasznos lehet, hiszen nekik egyáltalán nem készül demó.
Szóval, adott egy játék, aminek a neve némileg félrevezető - ha a Prey-re gondolunk, nem ez jutna először eszünkbe. Ez ugyanis a System Shock 2, a BioShock és a Half-Life egyfajta keveréke szeretne lenni, ami alapvetően fantasztikusan hangzik. Ha ehhez pedig hozzávesszük, hogy Mick Gordon készítette hozzá a zenét, és Chris Avellone írta a történetet, a végeredménynek valami egészen elképesztőnek kellene lenne, ám a demó alapján azért vannak problémák.
De kezdjük a jó dolgokkal. Tetszett, hogy rögtön választhatunk női és férfi főszereplő közül, igaz, a történetre ennek valószínűleg nem lesz sok hatása. Az első pár percben hamar lezavarjuk a tutorialnak szánt részt, és a játék máris beledob minket a mély vízbe: a Talos-1 űrállomáson valami nagyon furcsa dolog történt, a legénység eltűnt, a fedélzetet ijesztő idegen lények szállták meg, és ebben az egész konstellációban egyedül a misztikus, January nevű figura hangja szolgál támpontul
A Prey dicséretesen hamar kinyílik, és az ígéreteknek megfelelően a Talos-1 különböző részeit szabadon felderíthetjük, és mindig visszatérhetünk a korábbi helyekre, hogy az új képességeink, fegyvereink, megszerzett kódkártyáink, vagy csak ötleteink segítségével olyan helyekre menjünk be, ahová korábban nem tudtunk, és tárgyakat szerezzünk, vagy mellékküldetéseket oldjunk meg.
Amit láttam az űrhajó kialakításából, az nekem nagyon tetszett, tényleg egyfajta metroidvania-érzést kölcsönöz a játéknak. És többnyire mindenhol találunk valami érdekességet - ha mást nem, feljegyzéseket, amiket érdemes lehet elolvasni, ha meg akarjuk kapni a teljes képet, de persze a kampány teljesítéséhez nincs feltétlenül erre szükség.
Ezen kívül az Arkane jól kapta el a hangulatot is. Azt bátran mondhatjuk, hogy a stúdiónak ezen a ponton már megvan a maga kialakult grafikai stílusa, amit a Dishonoredből áthoztak ide is. Úgyhogy a megjelenítés nem szuperrealisztikus, de a '60-as évekbeli retro-scifi dizájn tetszetős. Egyedül a mimic néven futó idegen faj megvalósítása tűnik kicsit fantáziátlannak, hiszen hasonló alaktalan fekete lényekből nem egyet, meg nem is kettőt láttunk már az utóbbi években, és csak remélni lehet, hogy később azért változatosabbak lesznek az ellenfelek.
És akkor ezzel kanyarodjunk is rá arra, ami nem tetszett. Kifejezetten butaságnak tartom, hogy az első ellenfelek, akikkel találkozunk, és akik ellen láthatóan az első időszakban küzdünk majd, ilyen furcsa, idegesítő kis pókszerű lények. Pontosítok: lehet, hogy magukkal az ellenfelekkel nem lenne akkora probléma, ha az irányítás jó lenne, de a PS4-es verzióban elég nagy az input lag, kicsit furcsa a célkereszt mozgása (talán a gyorsulásával vagy a dead zone-nal lehet a baj), és úgy alapvetően az egész karakterünk mozgása olyan lassúnak és lustának hat, és így nem túl jó érzés megküzdeni ezekkel a pici ellenfelekkel.
Az első időszakban a legfontosabb fegyverünk a csavarkulcs lesz, amivel sokszor még akkor sem sikerült bevinnem az első ütést, ha pontosan tudtam, hogy hol vár rám a mimic. Hamarosan aztán megkapjuk a GLOO Gun nevű holmit is, aminek két funkciója van: egyrészt az ellenfeleket lelassítja, másrészt pedig a talajra lőve kis platformokat képez, ami segíthet a továbbjutásban. A probléma, hogy a gyorsan mozgó kis pókokat nem egyszerű eltalálni a viszonylag gyenge irányítás mellett.
A másik probléma a hangkeveréssel van, egészen pontosan kettő. Az egyik, hogy ha egy mimic tartózkodik a közelben, akkor kapunk erre utaló hangokat, és ebből be tudjuk lőni, hogy merre is van - csak éppen ez néha nem jön össze, mert a hang pontosan az ellenkező irányból jön. A másik, hogy amint harcba kerülünk, iszonyatosan hangosan elindul ez a "világvége, mind meghalunk" zene, ami így ebben a formában elnyom minden más hangot, és ráadásul kicsit komikus is, hogy egy hasonló megfontolt, túlélős-gyűjtögetős játékban minden egyes harc alkalmával beindul egy tökig felcsavart zene (ráadásul mindig ugyanaz). Még ha egyébként maga a zene jó is (hiszen Mick Gordon).
Végül pedig beszéljünk kicsit a technológiai megvalósításról. Először nagyon meglepődtem, hogy a játék 30fps-sel fut, hiszen nem láttam még olyan id Tech-re épülő anyagot, ami ne 60fps-sel menne. Aztán rájöttem, hogy a Dishonored 2-vel ellentétben ez CryEngine-t használ, ám ennek ellenére a grafika nem különösebben szép, és sajnos a framerate-et sem igazán tudja tartani.
Viszont, az legalább jó hír, hogy ezek alapján (a Dishonored 2-vel ellentétben) a PC-s verzió valószínűleg jó lesz, hiszen a CryEngine az utóbbi pár évben már nagyon szépen hasít számítógépeken - még az amúgy igénytelen új Homefronttal sem volt baj ezen a téren. Ráadásul ott valószínűleg az input laggal és az irányítással sem lesz probléma, már ha egérrel és billentyűzettel játszunk - ami egyébként nem csak a harcban segít, de például a tárgyak felvételénél is.
Elsőre tehát a Prey nagyon hangulatosnak tűnik, érdekesnek látszó sztorival, és néhány problémával - a végleges tesztünkben kiderítjük majd, hogy ezeken sikerült-e csiszolni a megjelenésig, és hogy vajon az egész játékra vonatkoznak-e. Mivel a Bethesda új szokása szerint nem ad tesztpéldányokat a megjelenés előtt, így mindenki máshoz hasonlóan mi is csak a megjelenés napján tudunk majd nekivágni a tesztelésnek, de igyekszünk majd.
