Az alapötlet éppenséggel még jó is lenne: Kazuhiro Taniguchi ugyanis egy olyan, infravörös érzékelőkön alapuló rendszert fejlesztett ki, amely a viselő fülcsatornáinak összehúzódásaiból ismeri fel annak éppen felöltött arckifejezéseit, hogy aztán ezeknek megfelelő jeleket küldjön a hozzá csatlakoztatott mobil eszközök felé.
Röviden és tömören arról van szó, hogy bizonyos mimikákhoz bizonyos funkciókat rendelhetünk, és bármit - iPodot, mobilt, MP3-lejátszót, kinek mi tetszik - vezérelhetünk például egy pislogással vagy homlokráncolással. A lehetőségek tehát korlátlanok, csak épp olyan mimikákat kell kitalálni, amik azért belesimíthatóak az ember hétköznapjaiba, és amitől nem fog mindenki úgy nézni az emberre, mint egy bohócra.
No és ez az, ami Taniguchinak nem sikerült. Az általa megfogalmazott "utasításkészlet" ugyanis bizonyos kor fölött már legalábbis furcsán hatna bárkitől: "Így az ember a szája megrándításával felkapcsolhatja például a világítást a szobában, vagy épp beindíthatja a mosógépét... Egy iPod elkezdheti lejátszani a zenét - vagy épp leállhat -, ha az ember a híres Einstein-képről is jól ismert módon kinyújtja a nyelvét. Ha tágra nyitja a szemét, a lejátszó előreugorhat egy taktussal, míg egy kacsintással visszamehet eggyel."
Így tehát elég vicces látványra számíthatnánk a hétköznapokban, ha ez a megoldás ezekkel a konkrét parancsokkal terjedne el a legkülönfélébb eszközökben; főleg az előre-hátratekerés lenne igencsak nehéz ügy.
