A videojátékok felemás helyzetét jól mutatja, hogy az Egyesült Államokban a szórakoztató programokat csak egy 2011-es, a Legfelsőbb Bíróság által hozott ítélet óta illetik meg ugyanazok a jogok, mint a filmeket, vagy a könyveket.
Ennek ellenére, a sajnos rendszeresnek nevezhető iskolai lövöldözések vagy egyéb, fiatalok által elkövetett és sok halottal járó bűncselekmények után szinte mindig előkerül a játékok szövetségi vagy állami kormányzat által való szabályozásának témája. Legutóbb a Sandy Hook-i mészárlást követően merült fel a téma, a demokrata Dianne Fenstein szenátornak köszönhetően. Fenstein szerint ugyanis az elkövetővel együtt huszonnyolc halálos áldozatot követelő tragédia nem történt volna meg, ha az amúgy a huszadik életévét betöltő, mentális és viselkedésbeli zavaroktól szenvedő Adam Lanza nem játszott volna annyit a Combat Arms című játékkal. A sajtó java része is élvezettel csámcsogott azon, hogy a gyógyszeres kezelés alatt álló, kényszerbeteg férfi ötszáz óra alatt több mint nyolcvanezer alkalommal terítette le ellenfeleit a játékban, és közel negyedükkel fejlövéssel végzett.
A játékipar helyzetét tovább nehezíti, hogy mivel a fegyverlobbi túlságosan is erős, sokaknak kényelmesebb feltenni azt a kérdést, hogy miért juthat valaki egy olyan alkotáshoz, amiben embereket kell ölni, mint azt, hogy egyes államokban miért rendkívül lazák a fegyvertartáshoz szükséges törvények? Ennek köszönhetően az ágazat képviselői meglehetős bizalmatlansággal tekintenek az egyes államok és a szövetségi kormány tisztségviselőire, és partner helyett ellenséget látnak bennük.
A közel két éven keresztül a Fehér Ház játékügyi tanácsadójaként dolgozó, karrierje során a Sonynál, a Ubisoftnál és a THQ-nál is megforduló Mark DeLoura szerint azonban a szakma túlságosan is sötéten látja a helyzetet, ami messze nem olyan vészes, mint ahogy azt egyesek gondolják.
A szakember szerint a félreértések legfőbb forrása, hogy a játékiparban érdekeltek mindig automatikusan a legrosszabbra gondolnak. Különösen igaz ez a különféle találkozók megtartásakor, vagy szakbizottságok összehívásakor. Ilyenkor szinte mind azt hiszik, hogy a helyzet súlyos, hiszen miért tárgyalna velük a kormány akkor, ha nincsen semmi gond, és ennek megfelelő hangulatban érkeznek meg és reagálnak a kérdésekre.
Holott a valóságban a férfi tapasztalatai szerint a döntéshozók eseti és alanyi kivételektől eltekintve nem megregulázni, hanem megérteni és segíteni akarják a számukra teljesen ismeretlen ipart.
Tanácsadói pályafutása során DeLoura igen gyakran kapott az ágazat alapfogalmaival tisztában lévők számára triviálisnak tűnő kérdéseket, amikből azonban szerinte egyértelműen ki lehetett érezni a segítő szándékot. Szerinte az, hogy az Obama-adminisztráció felvetette, hogy a játékok komolyabb szerepet kapjanak az oktatásban, nyilvánvaló jele a jóindulatú közeledésnek. Szerinte egyre többen teszik fel azt a kérdést, hogy miképpen lehetne adókedvezményekkel, vagy más módszerekkel támogatni és ösztönözni a kiadókat és a stúdiókat.
A férfi azt is fontosnak tartotta megjegyezni, hogy washingtoni szolgálata alatt alig-alig került elő a videojátékok és az erőszak kapcsolatának témája, és úgy véli, a fősodorbeli sajtó többet árt, mint a kormányzat. Hiszen a nagy lapok igen ritkán foglalkozik a játékosok világának pozitív aspektusaival, és inkább az eladásokat megnövelő botrányokra és tragédiákra fókuszálnak.
Ezért szerinte az iparági szereplőknek érdemes lenne inkább az imázsukkal foglalkozni, mint a kormányzattal hadakozni, hiszen ha a választók veszélyesnek tartják a játékokat, a szenátorok és képviselők nem tehetnek mást, mint hogy ennek megfelelően viszonyulnak hozzájuk a nyilvánosság előtt.
