A Solar Orbiter 2020. február 20-án indult útjára a Földről, és jelenleg az utazási szakaszban van, amely során egyre közelebb kerül Naphoz. A küldetés tudományos szakasza novemberben kezdődik, így jelenleg négy műszere üzemel teljes gőzzel, másik hatot pedig még kalibrálnak, vagyis ezek egyelőre csak időnként működnek, amikor az irányítók aktiválják őket.
A napfigyelő szonda idén február 10-én újabb napközelségen esett át, amely során a Nap–Föld-távolság felének megfelelő távolságban húzott el központi csillagunk mellett. Ebből az alkalomból az irányítók az összes műszert aktiválták, hogy újabb teszteket iktassanak be, felkészülve a még szorosabb napközelségekre, amelyekre a tudományos szakaszban kerül majd sor.
Mivel a napközelség során ezúttal a Solar Orbiter a Földhöz képest a Nap túloldalán volt, időbe telt, mire a szonda haza tudta sugározni a közelpont környékén begyűjtött adatokat. Így arra is csak nemrég derült fény, hogy az űreszköz a napközelség utáni napokban két koronakidobódást is észlelt. A koronakidobódás a naptevékenység egyik fajtája, amely során a napkorona egy tetemes méretű darabja dobódik ki a bolygóközi térbe. Ez a plazmafelhő, amely komoly mágneses teret is magával visz, komoly gondokat okozhat a földi kommunikációs és elektromos rendszerekben, ha eltalálja a bolygót.
A koronakidobódásokat a Solar Orbiter három távmérő műszere detektálta: az extrém ultraibolya kamera (EUI), a helioszférikus kamera (SoloHI) és a Metis nevű koronográf. Az eseményeket más napszondák is detektálták, így az ESA Probe–2, az ESA és a NASA SOHO és a NASA STEREO-A szondája is képeket is adatokat rögzített a naptevékenységi eseményekről, együttesen rendkívül átfogó képet vázolva fel ezekről.
A SoloHI esetében ezek voltak az első rögzített koronakidobódások, míg az EUI már tavaly novemberben, a Metis pedig idén januárban is rögzített ilyeneket. Ami a Solar Orbiter kezdettől működő fedélzeti detektorait illeti, ezek már tavaly áprilisban érzékeltek koronakidobódásokat. A most mért adatok többsége még elemzésre vár, így a részletes beszámolókra várni kell, de az máris látszik, milyen értékes eszköz lehet a Solar Orbiter a Nap minél alaposabb megfigyelésében.
Ahogy már említettük, a koronakidobódások az űridőjárás fontos, viharos elemei, amelyek akár komoly károkat is okozhatnak a bolygó felszínén, nem is beszélve az űrben található rendszerekről, a műholdakról, űrállomásokról, vagy a tervezett holdi vagy marsi településekről. Az ilyen jellegű események megértése, és időben való előrejelzése tehát kulcsfontosságú lehet az űrkutatás jövője szempontjából.
A Solar Orbiter küldetésének ugyanakkor nem ez a legizgalmasabb része: a szonda küldetése későbbi szakaszában kilép a Naprendszer fő síkjából, és minden megtett körrel egyre döntöttebb pályáról, egyre magasabbról szemléli majd a Napot, elsőként vetve pillantást annak poláris régióira.































