Cikkünk egy február óta tudható spoilert tartalmaz.
Úgy vélem, ahhoz, hogy egy remake több legyen heveny ötlethiány szülte, szürke-jellegtelen alibizésnél, nem árt, ha három feltételből legalább egy teljesül.
A jó felújítás lehetőség szerint a történet egyik-másik korábban hanyagolt vonulatát domborítja ki, ismerős, ugyanakkor nem unalomba fulladó élményt nyújtva. Ám, ha érdemben hozzá tud tenni az összképhez, az sem megvetendő megoldás, ha elődjén messze túlszárnyaló látványvilággal kényeztet. Végül, az is bevett módszer, hogy a régi-új film olyan sztárkavalkádot vonultat fel, hogy a néző beleszédüljön, és eszébe se jusson, hogy ezt már látta valahol.
Mindezek tükrében az 1989-es Kedvencek temetőjének friss változata beindíthatja a fejünkben a vészcsengőt. Hiszen az alaphelyzet nem igazán tartozik a többféleképpen elmesélhető, újfajta, rejtett jelentéstartalommal kibővíthető sztorik közé. A faék-jellegű cselekmény alig több, mint egy, a veszteségek és az elmúlás elfogadásának szükségességéről szóló tanmese. Főhősünk, a Boston zsibajába belefáradt, családjával együtt Maine-be költöző Dr. Louis Creed először azt sem tudja, mit csinál. Csupán szomszédja, Jud Crandall unszolására temeti el egy furcsa vidéken lánya, Ellie elgázolt macskáját, és csak akkor döbben rá, hogy a hely sötét varázserővel bír, mikor az a halált legyőzve újra megjelenik. Másodszorra viszont már saját akaratából jut arra, hogy feltámasztja az egyik, tragikusan korán elhunyt szerettét. Holott, pontosan tudja, hogy a békés természetű cica gyűlöleten kívül mást nem érző szörnyetegként tért vissza, és imádottjára is könnyen ez a sors várhat. De az esztelen reménykedés erősebbnek bizonyul a szilárd tényeknél, és a sorsába beletörődni képtelen édesapa megindul a pokol felé vezető úton.
Ráadásul az újra képernyőre vitt Azzal szemben gyomorforgató, bizarr, vagy groteszk elemekből sincs sok. A legborzasztóbb látnivaló egy baleset sérültje, az ezüstérem egy flashbackekben-rémálmokban maximum egy szűk percig feltűnő, deformált testű lányé, míg a bronz a közepesen csapzott cirmosnak jár. Halmazati büntetésnek a készítők sem valószínű, hogy bárkit arra sarkallnának, hogy kezét-lábát törve szaladjon a legközelebbi multiplexhez. A rendezők, Kevin Kölsch, illetve Dennis Widmyer az iparág szürke közkatonái. Emellett a doktort alakító Jason Clarke, vagy a nejének, Rachel-nek a bőrébe bújó Amy Seimetz is bajosan tekinthetőek milliók által ünnepelt-istenített csillagoknak. Egyedül Hollywood nagy öregje, a Jud-ot megformáló John Lithgow emelkedik ki a mezőnyből, ám az ő neve 2019-ben igen soványka vonzerőt jelent a célközönség negyven-ötven év alatti részének.
A három kritériumból így végeredményben egyet sem pipálhatunk ki, de ez kivételesen távolról sem jelenti azt, hogy egy hitvány fércművel van dolgunk. Egyrészt a regény a fénykorát a nyolcvanas-kilencvenes években élő King jobb munkái közé tartozik, és mivel szörnyetegek helyett ősi félelmek állnak a középpontban, valóságos művészet elrontani. Ennél is fontosabb azonban, hogy miközben a direktorok nem elég bátrak ahhoz, hogy érdemben újítsanak, azt nem lehet elvitatni tőlük, hogy szolgai másolásnál több lebegett a szemük előtt. Ennek legékesebb bizonyítéka nem az, hogy munkájuk gyümölcsének második fele látszólag új pályára áll azzal, hogy nem a totyogó Gage, hanem Ellie testét zúzza péppé egy kamion. Ez viszont tényszerűen nem oszt, nem szoroz, és pláne nem tereli drámaian új irányba az eseményeket.
Ennél sokkal fontosabb, hogy mélyebben megismerhetjük a szülők jellemét és jól-rosszul palástolt félelmeiket. Ergo, wendigo-gyötörte, döglött kandúrral vagy a konyhakéssel profin bánó kisiskolás-démonfajzattal riogató rémmese helyett egy, a könyvhöz közelebb álló, torokszorító, lélektani elemekben dúskáló, már-már pszichológiai horrort kapunk.
Összességében tehát a Kedvencek temetője egy, az eredetit kisebb-nagyobb csavarokkal feldobó, profi munka, ami méltán tarthat igényt a némi borzongásra vágyók figyelmére. Ám ez sajnálatosan nem feledtetheti azt a szomorú tényt, hogy hiába a változások, ha láttuk az eredetit, és nem vagyunk keményvonalas King-rajongók, vajmi kevés okunk van arra, hogy ezt is végigüljük.
Tehát annak dacára, hogy objektív szemmel nézve egy kifejezetten nívós adaptációval állunk szemben, elsősorban azoknak érdemes jegyet váltaniuk Creed-ék kálváriájára, akiknek kimaradt a Mary Lambert nevével fémjelzett film.
