Siker a síron túlról
Az eredetileg a Morris Laurence Samuelson nevet viselő Lauri Wylie kezdetben a világot jelentő deszkákon képzelte el a pályáját, de a harmadik x után figyelme inkább a színdarab és forgatókönyvírás felé fordult. A váltás balsikerét azonban jól illusztrálja, hogy első műve, az 1911-es Kora reggeli megjegyzések rögtön komoly galibába keverte, mert plágium vádjával perbe fogták. Wylie ennek ellenére nem adta fel azt az álmát, hogy ünnepelt szerzőként vonul be a világtörténelembe, viszont annak ellenére, hogy testvére, George Berthold Samuelson egy, a maga korában sikeres, több mint hetven filmet tető alá hozó produkciós irodát vezetett, nem mosolygott rá a szerencse istenasszonya. Kilátásai az évek során egyre sötétebb lettek, elvégre kiöregedett csepűrágóként, illetve jóformán ismeretlen íróként élete alkonyán gyakorlatilag nyomorgott, és mikor 1951-ben, a hetvenedik esztendejében járva elhalálozott, egyetlen földi vagyona egy olcsó, lepukkant lakókocsi volt. Nevét értelemszerűen szinte azonnal belepte a feledés pora, mivel csekély érdeklődést kiváltó jelenetei felett alaposan eljárt az idő.
Ám a sors kifürkészhetetlen akaratából 1920-as években írt Dinner for One című bohózata, melyben egy komornyik eljátssza a hagyományokhoz kényszeresen ragaszkodó úrnője régóta halott barátait, és az ő nevükben iszik, sajátos, sőt, rendkívüli karriert futott be. 1962-ben ugyanis a színész Peter Frankenfeld és a rendező Heinz Dunkhase felfedezték maguknak a könnyed kabarétréfát, és érthetetlen módon annyira megtetszett nekik, hogy közös műsoruk részévé tették. Ezután az 1963. július 8-án felvett szkeccset még azon év szilveszterében leadták az NSZK-ban, és az egyszerű sablonpoénjai ellenére megédesítette az évet a tévé előtt búcsúztatók estéjét.
Így tizenkét évvel a halála után Wylie elérte a hőn áhított hírnevet. De a diadalmenetnek ezzel még távolról sem volt vége, mert a közönség elvárta, hogy rendszeres időközönként újra levetítsék a tréfát, a hetvenes évektől kezdődően pedig annak bérelt helye lett az év végi kínálatban, mivel a nézők ragaszkodtak hozzá, hogy a habókos Miss Sophie-val és a szolgálatkész James-szel köszönjenek el az óévtől. Az angol nyelvterületen, sőt, még a hazájában is teljesen ismeretlen humorista tehát a körülmények hajmeresztő összjátékának hála, rekorder lett, mert kabarétréfája elhódította a világ legtöbbször ismételt tévéműsorának megtisztelő címét.
Ahogy ez a példa is mutatja, Fortuna néha furcsa tréfákat űz. Lássunk hát párat!
Reménysugár a vasfüggöny mögött
Enver Hoxha nem kegyelmezett. Az ifjabb éveit Párizsban és Brüsszelben töltő, majd kenyerét hol franciatanárként, hol dohánykereskedőként kereső, meggyőződéses sztálinista politikus 1944-től kezdődően hazája teljhatalmú diktátora lett. A harminchét esztendős kényúr energikusan vetette bele magát új szerepkörébe, és a többi csatlósállamhoz hasonlóan az aprócska országban is megkezdődtek a koncepciós perek. A recept a már megszokott volt: aki nem rokonszenvezett a rendszerrel, vagy azt feltételezték róla, hogy veszélyt jelenthet, netán a vétkek vétkeként emlékezett még a két tanintézményből is kibukó Hoxha viselt dolgaira, annak nem volt irgalom. Vérbírói 1948 és 1987 között hozzávetőlegesen ötezer embert küldtek akasztófára politikai okokból, míg azt, hogy hány szerencsétlent is dolgoztattak halálra a kényszermunkatáborok egyikében, lehetetlen megmondani. Még a hatalomhoz közel állóknak sem volt irgalom, hovatovább, az illetők ezerszer elátkozták magukat, hogy elfogadták a számukra felkínált posztot, mivel a hírhedten paranoid, a despota előszeretettel végezte ki saját közeli rokonait, és állítólagos barátait, hogy megmutassa, ki az úr a háznál.
Persze, a legrosszabbul a köznép nyomorgó tagjai jártak, akik számára Albánia egy sivár, remény és élhető jövő nélküli börtönné változott. Gazdaságról, vagy fejlődésről közel lehetetlen beszélni, hiszen Sztálin halála után Hoxha sorra kiáltotta ki árulónak egykori szövetségeseit, és előbb a Szovjetunióval, majd Kínával szakította meg a kapcsolatot. Ezzel az áldatlan állapotokat hellyel-közzel elviselhetővé tevő kevéske külföldi segély is elapadt, és az ország végzetesen leszakadt még a szocialista blokktól is. A gondokat tovább tetézték a nyilvánvalóan elmebeteg férfi lázálomba illő képzelgései. A belső ellenállást felőrlő Hoxha tudta, hogy önellátásra berendezkedett, szánni valóan szegény országa még úgy sem ellenfél a nagyhatalmaknak, hogy a lakosság teherbíró-képességén felül költött a hadseregre. Ezért a kevéske építőanyag java arra ment el, hogy hozzávetőlegesen százhetvenezer (egyes források szerint hétszáz-hétszázötvenezer) kicsiny bunkert építtessen, mert abból indult ki, hogy ha valaki támadást indít, akkor a menedékeknek köszönhetően az albán partizánhagyományok szellemében gerilla-taktikákkal védekező országa hosszú éveken keresztül kitarthat. Ilyen körülmények között élve érthető, hogy Albánia a hatályos alkotmány szerint vallás és gondolatszabadságban élő, gyakorlatilag viszont egy eszelős pillanatnyi szeszélyeitől függő népe kétségbeesetten próbált menekülni a valóságtól.
Ennek egyik legnépszerűbb formája a mozi volt, ám ha tehették, a kikapcsolódni vágyók nem a sematikus, Albánia dicsőségét hirdető fércműveket tekintették meg, hanem Norman Wisdom Pitkin filmjeire váltottak jegyet.
Az országot a külvilágtól szinte hermetikusan elválasztó vasfüggönyön ugyanis eseti kivételeket leszámítva kizárólag a csetlő-botló kisember kalandjait bemutató vígjátékok jutottak át, mivel Hoxha szentül hitte, hogy az esetlen, de nála sokkal nagyobb erők felett diadalmaskodó, mókás karakter remekül kifejezi a munkásosztály elkerülhetetlen győzelmét. Wisdom népszerűsége nem csak az 1987-ben elhunyt Hoxhát, hanem a kommunizmus bukását is túlélte. Kétszer is megfordult Albániában, ahol jótékonyságának és közvetlenségének hála, ha ez egyáltalán lehetséges, még magasabbra emelkedett a csillaga. Beszédes, hogy második ott-tartózkodása idején a Tiranában játszó angol válogatott tagjai meg kellett, hogy tapasztalják, hogy milyen érzés is másodhegedűsnek lenni, mert a közönség tagjai egy percig sem tagadták, hogy a komédiást nagyobb sztárnak tekintik a David Beckhamet is soraik között tudó labdazsonglőröknél. 2010-es halálakor pedig amellett, hogy országszerte megsiratták, nagykövetük Zef Mazi mellett maga a miniszterelnök, Sali Berisha biztosította egy meleg hangvételű levelében szeretetéről és együttérzéséről a családját.
Karácsonyi kalamajka
Amennyiben egy tévéműsor képes a képernyők elé szegezni egy hozzávetőlegesen 8,8 millió főből álló nemzet 4,32 millió tagját, és bérelt helye van az első négy legnézettebb produkció között, készítői méltán lehetnek büszkék magukra. Főleg, hogy nem egy meg-megújuló show-ról, egy fordulatos vetélkedőről, vagy egy rafinált szappanoperáról, hanem egy jószerivel változatlan rajzfilm-válogatásról van szó. Svédországban azonban az eredetileg From All of Us for All for You címen futó, ám arrafelé Kalle Anka och hans vänner önskar God Jul , azaz „Donald kacsa és barátai boldog karácsonyt kívánnak neked”-ként ismert, rövidfilmeket és nagyjátékfilmek egyes jeleneteit tartalmazó műsor kötelező kelléke az ünnepnek.
Megtekintése valóságos rituálé, míg vetítése, pontosabban, annak változatlansága a sajtó által is felkarolt közügy. Jellemző, hogy a hetvenes években azt a felvetést, hogy ideje volna lecserélni az 1959 óta menetrend szerint megismételt alkotást, hallatlan, össztársadalmi felhördülés követte. De ez semmi sem volt ahhoz képest, mikor az illetékesek 1982-ben újítási szándékkal a kivették a Ferdinánd, a bikát és az A rút kiskacsával váltották fel. A közvélemény ezt a karácsony elleni orvtámadásnak vette, így a döntéshozók visszavonultak és 1983-ban újra a jól megszokott kedvencet adták le.
Egy generáció pótapja
Bár a Magyarországon nem játszott Growing Pains népszerűségét jól mutatja, hogy 1985 és 1992 között futott, az Egyesült Államokban összességében „csupán” egy volt a sikeres sitcomok közül. Kínában ellenben a sorozat valóságos társadalmi forradalmat robbantott ki, mivel az, hogy az Alan Thicke által megformált pszichiáter, Dr. Jason Seaver neveli riporterként dolgozó felesége helyett a gyermekeket, már önmagában is mélységesen megdöbbentette a kikapcsolódni vágyókat.
Az igazi kulturális sokkot viszont az okozta, hogy a férfi partnerként, sőt, barátként kezelte csemetéit, ami ekkoriban közel elképzelhetetlen volt az országban. A türelmes és megértő szülő követendő példaképpé és afféle kollektív, tiszteletbeli pótapává vált a tinédzserek között, akik megfogadták, hogy majd követni fogják a képernyőn látott tanácsokat. Ennek tükrében aligha meglepő, hogy Thicke egy megrepedt aorta miatti, 2016, december 13-án bekövetkezett, tragikus hirtelenségű halála után a közösségi médiában sokan könnyek közepette köszönték meg ifjúságuk legkedvesebb emlékét a színésznek.
Ha a rajongók elszabadulnak
Chris Rock hazánkban is leadott Mindenki utálja Chris-t című, nyolcvannyolc részt megélt sitcomja tisztes, ám nem kiemelkedő számokat hozott. Ráadásul, annak ellenére, hogy az afroamerikai család kalandjait bemutató szériát több díjra is jelölték, egyedül a kifejezetten kisebbségekre fókuszáló Imagine Awards elismeréseit sikerült elhódítania. De ha a brazil tévézőkön múlott volna, a komédia alighanem a mai napig műsoron lenne, mert a vígjátéksorozat az országban elképesztő mértékű rajongótáborral bír. Ennek legfőbb oka, hogy a tévében erősen alulreprezentált, nehéz körülmények között élő, színes bőrű nézők java maximálisan együtt tud érezni a már-már indokolatlan mértékű gyűlöletnek kitett, peches főszereplővel, és a napi megélhetési gondokkal küszködő família többi tagjával. Igaz, szeretetük néha különös módon nyilvánul meg, mivel 2016-ban egy kibertámadásnak is beillő akció keretein belül a legfelkapottabb idézeteket másolták be a főszereplőt alakító Tyler James Williams Instagram-fiókjának képei alá. A hullám persze idővel lecsillapodott, ám a színész fotóira kattintva változatlanul nagyrészt portugál kommentek fogadják az érdeklődőket.
Pofonok és arisztokraták
Természetesen Magyarországon is akad pár, külföldi szemmel nézve nemritkán furcsa etalon. A 2016. június 27-én, nyolcvanhat évesen elhunyt Bud Spencer és az élete hetvenkilencedik esztendejében járó, a mai napig aktív Terence Hill kettősét mifelénk jó eséllyel még annak sem kell bemutatni, aki élete javát egy barlangrendszerben bujkálva élte le a civilizáció áldásai nélkül. Aranyköpéseik élőnyelvi fordulatokká váltak, és munkaszüneti napokon szinte elképzelhetetlen, hogy ne adják le egyik-másik klasszikussá nemesedett filmjüket.
De angol nyelvterületen ha nem is teljesen ismeretlenek, ám a többség sohasem hallott róluk, és hazánkat, Olaszországot, továbbá Németországot leszámítva elsősorban azok gondolnak rájuk némi nosztalgiával, akik a hetvenes-nyolcvanas években voltak fiatalok. Azt, hogy a három kivételnek számító ország közül hol örvednek nagyobb népszerűségnek, nehéz eldönteni, de mellettünk szól, hogy Corvin sétányon szobra áll a legendás pofonosztónak, és, hogy a Bud Spencer & Terence Hill – Slaps And Beans Steam-oldalán a leghasznosabbnak tekintett, méltató vélemények magyar nyelvűek.
Végül, cikkünk aligha lenne teljes a Csengetett, Mylord? nélkül. A jelenleg is több csatornán is futó, az 1920-as évek angol arisztokráciájának, és az őket kiszolgáló, kasztszerűen rendeződő cselédségnek a viselt dolgait bemutató sitcom ugyanis több ok miatt is egyértelműen a Jimmy Perry-David Croft szerzőpáros kevésbé sikeres munkái közé tartozik. Egyrészt, a részek rendhagyó módon a műfajnál preferált harminc helyett ötven percesek, és ez jócskán megnehezítette az adásszerkesztők dolgát. Ennél is súlyosabb gondnak számított azonban a maga korában a karakterek összetett jellemvilága, mert a műfaj javától eltérően a szereplők nem kétdimenziós karikatúrák, hanem hús-vér emberek egy tabukkal-áthidalhatatlan társadalmi szakadékokkal teli korban, ahol nem könnyű boldogulni. A határvonal jó és rossz között ezért gyakran összemosódik. A példák hosszasan sorolhatóak. A komornyik Alfred Stokes privát körben szocialista nézeteket hangoztat, lop, csal, hazudik, mélyen megveti munkaadóit – ám a maga módján hűséges hozzájuk, és ha tud, a kötelességein túl is segít rajtuk. Míg ellenpontja, a becsület mintaképének tekinthető lakáj, James Twelvetrees egyenes jelleme dacára pofozni valóan kevély, lefelé taposó, felfelé mosolygó sznob, akinek a szociális érzékenység nem az erőssége.
Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy a felső tízezer képmutató tagjai szinte kivétel nélkül a szenvedélyeiknek élnek, vagy a világtól elrugaszkodott, elhülyült fantaszták, esetleg a munka puszta gondolatától is hideglelős rémálmok törnek rájuk, akkor érthető, hogy a nem efféle történelemábrázoláshoz szokott angolok miért is fogadták kissé fagyosan a szériát. Magyarországon viszont senki sem háborodott fel azon, hogy a viktoriánus erkölcsökről szónokoló Lord Meldrum egy másik arisztokrata nejével bújik ágyba, vagy, hogy a szerényebb értelmi képességekkel megáldott cselédeket leszámítva az összes szereplő úgy törtet, ahogy tud, és a sorozat hosszú évtizedek óta közel kirobbanthatatlan a kábeltévék kínálatából. A rajongótábor nagyságát jól érzékelteti, hogy közösségük a még élő szereplőkkel együtt akarja megünnepelni a sorozat indulásának harmincadik évfordulóját. Ennek, ha a Gooodon indított, a média figyelmét is felkeltő, július 18-ig tartó gyűjtésük sikerrel fog járni, nem is lesz akadálya, mivel az érintettek java igent mondott a felkérésre.
Ezzel cikkünk végére értünk. Ti ismertek ehhez hasonló példákat?
