Észak-Amerikában idén különösen kiemelkedő a makktermés: az ősszel a jelek szerint az összes tölgy egyszerre kezdett nagy mennyiségben makkot termelni. Hasonló szinkronizált viselkedés más fafajokra is jellemző, a hikoridió, a fenyők és az esőerdei dipterokarpuszfélék egyaránt egyszerre hajlamosak sok vagy éppen kevés magot hozni egy adott évben.
Az összehangolt magtermelés egyik fontos előnye, hogy javítja az utódok túlélési esélyeit. Mivel a magok tápanyagokban gazdagok, ízletes zsákmányt jelentenek számos állatfaj számára. Ha a fák összehangolják magtermelésüket, akkor ezek a magevő állatok valószínűleg jóval azelőtt jóllaknak, hogy a bő termésű évben az összes magot felfalnák, így a maradék kicsírázhat, és új fák fejlődhetnek. Az olyan magok esetében pedig, amelyeket a gyűjtögető állatok nagy mennyiségben ásnak el télire, szintén előnyös a nagyobb mennyiségű termés. Így például a mókusok több makkot gyűjtenek be, és hordanak szét a környéken, megkönnyítve a tölgyek elterjedését.
Ugyanakkor egyelőre rejtély, hogy a fák hogyan szinkronizálják magtermelésüket, hogy kiaknázzák ezeket az előnyöket. A nagy magtermés sok energiát igényel. A fák fotoszintézissel állítják elő táplálékukat: a Nap energiáját felhasználva a szén-dioxidot cukorrá és keményítővé alakítják. Az erőforrások azonban korlátozottak. Ha a fák egyszerre nagy adag magot termelnek, egy időre vissza kell fogniuk magukat, és új levelek és a faanyag előállítására koncentrálni erőiket, és pár évig eltarthat, mire feltöltik a keményítőkészleteket.
De hogyan döntik el az egyes fák, hogy melyik legyen a sokat termő év? Úgy tűnik, hogy az egyik fontos tényező az időjárás, különösen a tavaszi. Ha egy hidegbetörés miatt elfagynak a virágok, akkor a fa nem tud sok magot termelni a következő ősszel. Ez azonban nem minden. A nyári szárazság szintén elpusztíthatja a fejlődő magokat. A fák ilyenkor elzárják leveleik pórusait, hogy megőrizzék a vizet, ami csökkenti a fotoszintézishez szükséges szén-dioxid felvételének képességét is. Mivel egy területen belül az összes fa lényegében ugyanazt az időjárást éli meg, ezek a környezeti körülmények segíthetnek koordinálni a magtermelést.
Egy másik érdekes lehetőség, amelyet a kutatók még vizsgálnak, hogy a fák kémiai jelek útján „beszélgetnek” egymással. A szakértők egy ideje már tudják, hogy amikor egy növényt rovarok támadnak meg, olyan vegyi anyagokat bocsáthat ki a levegőbe, amelyek jelzik a többi ágnak és a szomszédos növényeknek, hogy aktiválják a védekező mechanizmusaikat. Hasonló jelzések segíthetnek a fáknak a magtermelés koordinálásában.
A növények közötti kommunikáció vizsgálata azonban még gyerekcipőben jár. Az ökológusok például nemrégiben megállapították, hogy a japán mustár nevű zöldség gyökereiből felszabaduló vegyi anyagok befolyásolhatják a szomszédos növények virágzási idejét. Bár ez a fajta kommunikáció nem valószínű, hogy önmagában megmagyarázza a magtermelés több tucat vagy akár több száz kilométeres körzetben történő szinkronizációját, lokális szinten szintén fontos lehet.
Bármi legyen is az oka, a termés ingadozó mennyisége a teljes táplálékláncra hatással van. Például a rágcsálópopulációk fellendülnek a magas magtermelés hatására. Ez viszont több táplálékot eredményez a rágcsálóevő ragadozók, például a ragadozó madarak és a rókák számára is. Ezt viszont az énekesmadarak fészkelési sikere bánhatja, ha a rágcsálók megeszik a tojásaikat, és potenciálisan megnő egyes betegségek, például a hantavírus emberre való átterjedésének kockázata. Ha az ezt követő alacsony maghozamú év a rágcsálóállomány összeomlását okozza, a hatások persze megfordulnak.
