HARDSPACE: SHIPBREAKER – EZ A MŰSZAK SOSEM ÉR VÉGET

Az első mesterséges holdat, a Szputnyik–1-et 1957-ben állították Föld körüli pályára, és az azóta eltelt időben ezt kb. 600.000 darab érzékelhető méretű, vagyis 1cm-nél nagyobb tárgy követte. Ennél kisebb objektumok is keringenek a bolygónk körül, számuk milliós nagységrendű és egyetlen darabjuk sem hasznosítható, vagy hozható újra működőképes állapotba: „Ezek a tárgyak főleg a mesterséges holdak és űrállomások kisebb-nagyobb levált darabkái, alkatrészei, valamint használaton kívüli műholdak, alacsony Föld körüli pályán maradt utolsó rakétafokozatok és az űrséták, szerelések során elszabadult eszközök, amelyek együttesen alkotják a kozmikus hulladékot.”

Ha pedig úgy gondolná valaki, hogy túlreagáljuk a dolgot és nem lehet gond, hiszen miért veszélyeztetné egy nagy állomás épségét egy centisnél kisebb apróság annak elég az egyik első űrszemét történetét megismernie: „Az első amerikai űrséta (Gemini–4) során Edward White elhagyott egy fél pár kesztyűt. A kesztyű egy hónapon keresztül 28 000 km/h sebességgel keringett a Föld körül.”

Könnyen lehet, hogy a Hardspace Shipbreaker készítőinek fejében is a kozmikus hulladékkal kapcsolatos gondolatok keringtek, amikor arra tették fel az idejük és energiáik jó részét, hogy egy olyan játékot készítsenek, ahol használaton kívüli hajókat, vagyis űrszemetet kell lebontanunk, sokszor egészen apró darabokra.

Mérnöki és egyéb magasztos hivatás helyett azonban egyszerű melósként kezdünk, akit a Lynx nevű óriáscég választott ki a „nemes” feladatra. A propagandaszöveg persze az, hogy mi is a Lynx anyacég boldog családjába tartozunk innentől. Megkapjuk a cég technológiai, eszköz és szerszámok terén adható legjobb felszerelését, klónoznak minket, ha elhunynánk és összességében nagyon jó dolgunk lesz egy nagy presztízsű és remekül fizető munkakörben.

A valóság pedig az, hogy a legvacakabb felszereléssel kezdünk, zöldfülűként, életveszély és durván hosszú munkaórák várnak minket, ha bármit elszúrunk, azt levonják a pénzünkből és minimális kiképzést kapunk csupán. Ja, és ha önállósodni akarnánk, vagy saját kis vagyonunk gyűjtögetésében gondolkodnánk akkor mindezt természetesen megtehetjük, miután visszafizettük a kb. 1,2 milliárdos adósságunkat. Miért, azt hitük, hogy ingyen van a klónozás, a felszerelés bérlése, a lakhelyünk bérleti díja, az odautaztatás, a regisztráció költsége és a többi?

Első műszakjaink során még azt hihetjük, hogy ez bizony nem is lesz olyan nehéz. Mivel végtelen időkorlát, soha el nem romló szerszámok és szinte veszélytelennek mondható hajóroncsok voltak az első feladatok között, úgy tűnhetett, hogy minden rendben lesz. De a beépített tutorial szépen lassan ránk borította a hajóbontók minden nyomorúságát. Kiderült, hogy egy műszak bizony 15 perces és a szerszámainkat nem csak fejleszteni kell, de javítani is.

A nyomás alatt levő modulok az arcunkba robbanhatnak, ha belevágunk és a kiszökőkő levegő minket is úgy ellök, mintha parittyából lőttek volna ki. Emellett tűz, áram, veszélyes hulladékok is rejtőzhetnek a hajóroncsokban. Apró számítógép, ajtóvezérlő modulok, energiacellák, amiket nehéz meglátni, de legalább szép nagy büntetést kapunk, ha nem a jó helyre szelektáljuk őket.

A dolog egyik lényege ugyanis a szelektálás. A gépek, használati eszközök, radarok, hajtómű darabok, számítógépek, vezérlők, lámpák, atmoszféra szabályzók és hasonló kompakt dolgok ugyanis egy az egyben újra felhasználhatóak, ha egyben ki tudjuk őket szedni. A „zöld zónába” kerülnek, ami egy raktár – köszönik szépen az összegyűjtött dolgokat, egy következő hajóba simán be tudják építeni majd.

A „kék zóna” egy nanotechnológiát használó lebontó, ahová az értékesebb, magasabb technológiát képviselő alapanyagok, főként fémek kerülnek. A burkolatot képező, hatalmas nanokarbon lemezeket és hasonló ötvözeteket fogunk főként ide terelgetni  és ezért jó pénz üti a markunkat.

A végére maradt a „vörös zóna” vagyis a kohó, ahová a sima fémek, vezetékek, üveg, maradékok kerülnek. A probléma akkor van, ha egy darabot rossz helyre dobunk be, de az sem sokkal jobb, ha pl. egy nanokarbon lemezen rajta maradt egy csomó kis (és értékes technológiát rejtő) komponens, panel, mert ha egyben behajítjuk az egész csomagot a nano-lebontóba, akkor büntető levonásokat kapunk. Míg, ha tüzetesen átfésüljük és leszedjük az apróságokat, akkor pénzt nyerünk mindkét oldalról, de ez sokkal több időbe is telik.

Egyre nehezebben szétszedhető és egyre több figyelmet, ügyességet igénylő hajókat kapunk, ahogy haladunk előre a ranglétrán. Komolyabb veszélyek lesnek ránk, a veszélyességi szint (hazard level) növekedésével és idővel meg kell tanulnunk reaktorokat és hajtóműveket is kezelni. Az első titka az lesz, hogy megtisztítjuk a terepet számára és kiemeléskor bőven lesz időnk a megfelelő helyre juttatni, mielőtt leolvad és szétrobban.

A másodiknál ki kell olvasztanunk a rögzítő pontokat, majd egy gyors kiemelés után be kell rohannunk, hogy lezárjuk az üzemanyag csöveket és ezáltal a tüzet is eloltsuk, ami automatikusan belobban, hiszen felnyitottuk a rögzítő pontokkal a csöveket is. Bonyolultan hangzik? Az is! Érthetetlen kissé? Semmi gond, ahogy odaérünk, egyből érteni fogjuk és az állomásunk vezetőjeként funkcionáló Wheeler is megnyugtat, hogy az ő arcába is belerobbant néhány dolog, mire kitanulta a szakmát.

A játék azonban a hajók grindelése mellett igyekszik szórakoztatni is minket – beszélgethetünk a társainkkal, van, hogy egy ellenőrt kapunk a nyakunkra és egy kis űrhajó bütykölésébe is belekezdhetünk, ha eljutunk a történet azon pontjáig. Mert valljuk be, a munkán kívül csak egy vacak kis szobát kapunk, ahol fejlesztgetni, leveleket olvasni és posztereket kiragasztgatni tudunk csupán.

A cél persze az, hogy ledobjuk magunkról azt a hatalmas adósságot, amit a Lynx ránkborított és szabadúszóként végre csinos summákat keressünk egy-egy életveszélyes bontással. Vajon elérünk idáig? Vagy minket is bekebelez az óriáscég könyörtelen, profitéhes gyomra?