Egykor és ma
Az ókori görögök kecses-méltóságteljes márványremekei láttán egyesek szinte visszakívánkoznak Hellász filozófusok magvas kinyilatkoztatásaitól hangos városállamába, hogy géniuszok disputáit hallgatva és nemes bort kortyolgatva hódoljanak a bölcseleteknek. Ám ha az évezredek óta elporladt mesterek munkáitól megrészegült delikvensek szert tennének egy időgépre, esélyesen ráfáznának.
Mivel a tiszavirág-életű eufóriát követően az elvárások és a kegyetlen realitás között tátongó, mélységesen mély szakadék előidézte Párizs-szindróma egy egészen extrém formája lépne fel náluk. Az elegáns faragványokat ugyanis fénykorukban rikítóan élénk festékréteg fedte, és egy, a Pitagorasz-tételt a zsiráftól megkülönböztetni képtelen ételdoboz-nepper fröccsöntött kertidísz-flamingóira hajaztak.
Ráadásul az okkal-joggal szomorú pechvogelek azt is csalódottan konstatálnák, hogy a lakosok elvétve csevegnek fennkölt témákról. Hovatovább, előszeretettel hangoztatják, hogy a szakállas okostojások istenkáromló-elitista gagyogásától nem olcsóbb a gabona, és menjenek kapálni. De mert a hófehér kuriózumokat meglelő régészek szentül hitték, hogy ezeket a felülmúlhatatlan etalonokat nem csodálhatták meg holmi fogaikkal vakarózó, analfabéta zsellérpótlékok, prekoncepciójuk diadalmaskodott, és könyveikben hajmeresztő ostobaságokat vetettek papírra. Így leginkább Athén esetében a tények helyét a kiirthatatlan téveszmék vették át.
Miként azt ez a példa is jól mutatja, egy műalkotás szándékos megváltoztatása vagy véletlen átalakulása önmagát messze meghaladó jelentőséggel bírhat. Ez a téma az utóbbi tíz-tizenöt esztendőben a szórakoztatóipar egyik, ha nem a legdinamikusabban fejlődő ágának számító videójáték-szcénában is az érdeklődés homlokterébe került. Mivel szinte futószalagon érkeznek a klasszikusok átgyúrt, és ebből adódóan másfajta élményt kínáló verziói – ergo, két kérdés adja magát. Jelesül, hogy etikus-e az efféle machináció, és vajon mit árul el az ágazatról, hogy a jelen elvárásaihoz igazodva már-már kényszeres jelleggel írja át a múltját?
Miként az gyanítható, a Grand Theft Auto: The Trilogy - The Definitive Edition is parázs viták kereszttüzében fog állni. Hiszen egyrészt debütálásával immár a hagyományos verziók törvényes forrásból elérhetetlenek, és markáns erényei dacára a franchise-nekromancia hátulütőit is pazarul illusztrálja.
Csak hódolat illet, nem bírálat?
Tekintve, hogy a későbbiekben kevés dicsérő szó lesz olvasható, nem árt leszögeznünk: a sorozat 3D-korszakának fősodrához tartozó felvonások 2021-ben is szent áhítattal tölthetik el a nyitott világú TPS-ek rajongóit. A nyüzsgő város-illúziók pillanatok alatt megbabonáznak: szinte azt érezzük, hogy valóban ott sétálunk a gettó aszfaltdzsungelében, a Miami-ihlette, homokos tengerparton, vagy a Central Park kicsinyített másában.
Az éjfekete humorral és metszően maró társadalomkritikával átitatott, szellemes-szarkasztikus dialógusok sem okoznak csalódást: garantáltan fanyar mosolyt csalnak az arcunkra. Ám a fő attrakció tagadhatatlanul a küldetésstruktúra, pontosabban, a narratív építkezés. Lenyűgöző, hogy az öldöklés és a járművezetés ügyesen-okosan becsomagolva hányszor adható el úgy, hogy egyáltalán ne hasson önismétlőnek.
NUTTERTOOLS
Vagyis kétség sem fér hozzá, hogy megemelhetjük a kalapunk a Rockstar előtt. Főleg, mert sajnos az élvezeti faktor javát most is a huszonegyet, tizenkilencet vagy tizenhetet taposó eredetik velejét adó elemek adják. Pontosabban fogalmazva, az egy fokkal letisztultabb irányítás, az elbukott missziók instant újraindításának opciója és az automatikus mentés örvendetes, más téren viszont messze nem ilyen rózsás az összkép.
A legfőbb probléma a fő húzóelemnek szánt, átgyúrt grafika. Bár az az épületek és az autók fantasztikusak, a Fortnite-szerű karaktermodelleknél drámai a visszaesés. Claude durcás szájú férfiprostituáltnak hat, Tommy Vercetti bucira vert fejű, talján birkapásztorként sokkol, és Carl Johnson is egy Down-szindrómás szipusnak tűnik. A tekintélyt parancsolóan fenyegető, élemedettebb maffiózók, rendőrök és macherek szánalmas kisnyugdíjasokként késztetnek hitetlenkedő röhögésre, míg az utcákon hitványabbnál hitványabb, egyenesen az A dologból előmászó ember-imitációk téblábolnak. Kész mázli, hogy önvédelemből odapörkölhetünk a lángszóróval.
Ez pedig akkor is beverne egy marék szöget a produktum koporsójába, ha nem ütköznénk bele lépten-nyomon anno beleférő, mára azonban megbocsáthatatlan problémákba. Az alig-alig pislákoló mesterséges intelligencia siralmas: megesik, hogy ha elég messziről lövöldözünk, ellenlábasaink sztoikus nyugalommal nyugtázzák, hogy kibéleljük őket ólommal, vagy agyatlanul nyargalásznak fel és alá.
A bokáig tereptárgyakba süllyedéstől kezdve az átvezető animációk során felszívódó kocsikon át egészen a semmiből felbukkanó verdákig megannyi dolog támasztja alá, hogy pusztán a külcsín visszás feltupírozása édeskevés. Pláne a harmadik epizódnál, mivel annak hitvány fizikai modellje manapság legfeljebb egzotikus diktatúrák mentális megtörésre esküvő hóhérmestereit hozza lázba.
Verdikt
Összességében tehát, amennyiben a széria kritikátlan-fanatikus rajongóiként kedvünk támadna nyolcvan-százötven órányi, fékeveszett hentorgiához, a régi-új gyűjteményes kiadásnál eszményibb ürügyet álmodni sem lehet. Bátran ruházzunk be egy kópiába, és hagyjuk, hogy tanklopás, láncfűrészes pojácavadászat, besúgó-likvidálás, egy kanos építőmunkás betonba ágyazása és még kismillió teendő sikeres abszolválása során elöntsenek a fokról-fokra visszatérő emlékek.
Zene füleimnek?
De ha nem szokásunk mindent a nosztalgia az egy lángoló repülőgép lezuhanása közbeni, hentesbárdos lábamputációt is jellemformáló kalanddá szelídítő, rózsaszín szemüvegén át nézni, ugorjunk. Ahogy abban az esetben sem éri meg kiadnunk nehezen megkeresett pénzünk statisztikailag releváns hányadát a pakkra, ha újításokban reménykedtünk, vagy tiszta szívből gyűlöljük a felemásan muzsikáló, ráncfelvarrott látványvilágot.
Ugyan nincs nagyobb felelőtlenség, mint kőbe vésettnek hinni a jövőt, ám viszonylagos magabiztossággal jelenthetem ki, hogy egy-két, régebben leadott konzervanyagot nem számítva egy ideig ez az utolsó cikkem a lapnál. Viszlát, és kösz a halakat, illetve ne feledjétek: „Si hoc legere scis nimium eruditionis habes!”.
