A Steampunk stílus nem hiába népszerű – egy kis neoreneszánsz, egy kis sci-fi, nyakon öntve a misztikum és a disztópiák jellemző, sötét hangulatával. A műfaj iránti rajongásomból kifolyólag nagy érdeklődéssel vágtam bele az Empyre: Lords of the Sea Gates történetébe. Sajnos viszont a jó témaválasztás még nem biztosíték a sikerre, akármennyire érdekesnek tűnt is a felütés.
Az 1800-as évek legvégén hatalmas áradás pusztítja el New York nagy részét, a túlélők a toronyházak legmagasabb csúcsaiba menekülnek. A rövid békés időszak után azonban egymás ellen harcoló törpe-városállamokra bomlik a hatalmas város. Elérkezik az 1911-es esztendő és az ivóvíz hiánya egyre nagyobb problémát jelent, az utánpótlás pedig reménytelennek tűnik. Hősünkre nem kisebb feladat vár, minthogy a víz felett túlélő Manhattant megmentse az áradás utáni szomjhaláltól. Közben pedig összeesküvések, háttérben futó szálak, börtönlázadás, fosztogató bandák, zeppelin vadászat és egyéb érdekes apróságok színesítik a kalandot. Rögtön karakter kiválasztással kezdődik a játék, 4 főszereplő és egyben kaszt közül válogathatunk. Ezután rövid tutorial készít fel minket az előttünk álló nehézségek legyőzésére, bár sok köszönet nem lesz benne, ugyanis igen kevés segítséget kapunk.
Becsületére legyen mondva a játéknak, hibát nem nagyon találtam benne. Zavaró technikai megoldásokat viszont annál többet, kezdve az átgondolatlan UI-val. A karakterünk portréja bal oldalon van, a velünk beszélgető NPC-k képe viszont a képernyő jobb oldalán jelenik meg. Mivel a szöveget kis területre koncentrálja az Empyre, ezért azon kaptam magam, hogy folyamatosan jobbról balra kell kapkodni a szememet. Ez talán apróságnak, kényeskedésnek tűnhet, a valóságban azonban egy tervezési baki, amely kényelmetlenné teszi az olvasást, ami meglehetősen sűrűn végzett tevékenység a játékban.
De nem ez a legnagyobb probléma, hanem hogy a történeten és a párbeszédeken túl minden téren elmarad az Empyre, valószínűleg ezekre költötték az erőforrások nagy részét. A zene sablonos és hamar irritálóvá válik. Nem csak a pályákon megszólaló dalokra igaz ez, de a harc, és a hangeffektek is sajnos beállhatnak ebbe a sorba. A harcrendszer faék egyszerűségű, de még így is kissé vontatott. Karaktereinknek parancsokat adunk, és ezen utasításokat össze is fűzhetjük egy láncot képezve. Ezt úgy kell érteni, hogy például fedezék mögé mozgatjuk hősünket, onnan lövünk egyet a pisztolyával, majd újratöltünk. A másik karaktert pedig közelharci távolságba visszük, majd megkísérelhetjük folyamatos támadásra bírni. Ez utóbbi kissé frusztráló tud lenni, ugyanis minden egyes támadáshoz külön parancsot kell kiadni. Hiába klikkelünk rá tízszer, ha ez a buffer „elfogy”, akkor emberünk magatehetetlenül fog tovább ácsorogni.
A fő problémát az egyenetlenség okozza. Ez alatt azt értem, hogy vannak jól kidolgozott és nagyon silány részei is a játéknak. Ezekkel pedig – mivel a játékmechanika részei - folyamatosan találkozunk. Nem ússzuk meg annyival, hogy mondjuk vacak az első fejezet, vagy egy olyan része, amin hamar túllendülünk. A zene helyett azt javasolnám, hogy keressünk egy hangulatos steampunk zeneválogatást a You Tube-on, és inkább azt indítsuk el. A fapados grafika is afelé billenti a játékot, hogy csak fanatikusoknak, vagy a stílus abszolút rajongóinak ajánlott csak elgondolkodni a beszerzésén. A fejlesztőkről nem sokat sikerült kiderítenem, így gyanítom, hogy az első játékukat küldték most ki a világ színpadára. De bármennyire is lineárisra és nyögvenyelősre is sikeredett az Empyre, egyvalamit nagyon remélek: legalább sokat tanultak belőle.
