A Red Hook Studios sikert sikerre halmozott a Darkest Dungeon első részével, de elég rendesen felforgatta az alapkoncepciót a második résszel. Míg sokan az XCOM-hoz hasonlították az elsőt a körökre osztott harc, a bázis fejlesztő és roguelike mechanikák miatt – ez utóbbit kötelező iron man módnak hívva – az új rész sok téren megváltozott. A világ még mindig sötét, sőt úgy tűnik, mintha az eddigi munkánk semmit nem ért volna (és mint kiderült, nem is ért, a végső győzelem csak hátráltatta a világ elkerülhetetlen hanyatlását). Most azonban a vidéket járva fogadótól fogadóig haladunk, pillanatnyi nyugalmat lelve csak egy dekadens, szörnyű és borzalmakkal teli világban. És hogy milyen reményünk maradt miközben mindez körbevesz minket? Egy apró fény, egy pislákoló fáklya, melynek táplálása, életben tartása és megőrzése is a mi vállunkat nyomja.
Ami azonnal szembetűnik, az a rajzolt, dark-fantasy grafika fejlődése. Még mindig hozza azt a nehezen utánozható DD stílust és érzetet, viszont a jobb animációk és a papírmasé/2D átváltása egy sokkal 3D-sebb stílusra, valamint az árnyékolás részletessége sokkal életszerűbb karaktereket és sokkal borzalmasabb ellenségeket jelent. Ez a hangulatot is érinti és amint elérünk odáig, hogy kultistákkal csapjunk össze, mindent érteni fogunk. A változások azonban a játékmenetben is szembetűnőek.
A roguelite/like irány azt jelenti, hogy 4 kalandorral indulunk útnak egy mozgó „bázison” amit egy postakocsi reprezentál. Kocsink kerekeit és páncélzatát is karban kell tartanunk az út alatt, emellett különféle fejlesztésekkel bővíthetjük, de sosem lesz olyan, mint amit az első részben láttunk. A négy karakteres csapatot sem bővíthetjük, ha azonban elbuknánk, folytathatjuk a küldetést. Új csapat, új kocsi, de a játék az előrehaladást, a legyőzött akadályokat és förtelmeket gyertyákkal jutalmazza. Ezekkel pedig különféle felszerelést, fejlesztéseket és hasonlókat oldhatunk fel, ami megkönnyíti az újabb expedíciót.
A kihívások, a világhoz hasonlóan továbbra is azt az érzetet keltik, mint amikor egy rettentő túlerő ellen kell felvenni a harcot. Nem sikerre, hanem kudarcra vagyunk ítélve és sokat kell fejlődnünk addig, hogy esélyünk legyen a végcélként előttünk tornyosuló ’Hegy’ mélyén tanyázó gonosz legyőzésére. Nem csak eljutni kellene addig, de különféle vidékeken lapuló bossokat is kardélre kell hánynunk, megszerezve egy darabjukat, ami trófeaként és kulcsként is funkcionál. Mindeközben banditák, kultisták, élőholtak és más nevenincs szörnyek állják utunkat egy olyan útvonalon, aminek kialakítása a Slay the Spire vagy a Cult of the Lamb mechanikájához hasonlít.
Esélyünk van felderíteni az előttünk álló pályát, felfedve, hogy milyen ellenséget, segítséget, boltot várhatunk, és hogy milyen nehezítések lapulnak az adott útvonalon – a kocsit tönkre tevő hatások, harcosaink elméjét beborító sötétség és hasonlók. Minden csata kemény, akkor is, ha a százalékos találati arányt kivették a fejlesztők és hiába vannak egyszerűbb összetűzések (az útonállók egy ponton túl pihenésnek fognak tűnni), egy kis szerencsétlenség, pár ismeretlen szörny által ránk dobott tűz/méreg/vérzés/kritikus támadás hamar kapkodóvá, reménytelenné és izzasztóan feszültté teszi a helyzetet, a végén tényleg örülünk, hogy élve kijutottunk onnan és mániákusan figyeljük, hogy milyen messze van még a következő fogadó.
Ha pedig mindez nem lenne elé (már jól kezdődik a mondat…), akkor sokkal hangsúlyosabb lett a játék stressz mechanikája – amint egy karakter stressz szintje eléri a határt, ami általában 10 pontnyi stressz, 80%-os eséllyel összeomlik (Meltdown) és 20%-os eséllyel felszívja magát (Resolute) és ez előbbi debuffokat, HP veszteséget és más karakterekkel való kapcsolat-pontok elvesztését jelenti persze általában a legrosszabbkor.
És ha ez sem lenne elég, mindezek mellé tették a már említett kapcsolat mechanikát is. Egy jól működő, egymást segítő és egymásra támaszkodó csapat olajozott gépként vágja át magát a sötétségen és az ezernyi veszélyen – ezt persze úgy kell érteni, hogy kicsivel több esélyük van túlélni, egy ideig.
Képzeljük akkor el az esélyeket, ahol a harcos irgy az útonálló harci eredményeire, vagy ahol a gyógyítóként és támogatóként megjelenő witch doctor kezdi rühellni a távharcosként működő sírásó hölgyet. Persze nézhetjük úgy is, hogy a világ a saját képére formálja a megkeseredett, gyűlölettel és irigységgel teli kalandozókat. A játékmechanika nyelvére lefordítva ez csökkentett skill hatásokat, stressz növekedést és különböző skillek használatakor triggerelődő hatásokat jelent, amiket a harc mellé beleszámolni a képletbe embert próbáló feladat lesz.
Más lett és alapvető dolgokban is megváltozott a Darkest Dungeon 2. A külalak határozottan az előnyére változott. A harci mechanikák változása lehetséges, hogy két táborra osztja a játékosokat – aki az elsőt szerette, annak ez nem elég kemény, aki túl durvának tartotta az elsőt, itt egy ahhoz képest könnyített utat talál a folytatás lehetőségének és a roguelite részek bevezetésével. Az biztos, hogy a világ borzalmas nagy bajban van és az a szikrányi remény, amit magunkkal hordozunk talán nem is lesz elég ahhoz, hogy a sötétség hátrébb szoruljon. Vagy mégis van esély… de milyen áron?
