Soha ne hidd el, amit egy játék tanácsol, főleg, ha azt kérik, hogy elsötétített szobában, fejhallgatóval vágj bele a kalandba. Ne. Higgy. Nekik. Vagy minimum kezeld nagymértékű óvatossággal a dolgot.
A Cubium Dreams alapjában véve egy egyszerű koncepció, mászkálunk és közben rejtvényeket oldunk meg. De – és ez egy nagy DE – ahogy ezt megvalósították, az valami olyasmi, amit még nem láttam, pedig megfordult a gépemen jónéhány játék.
Már kezdéskor egy meghökkentő, irizáló vörös paca ugrál a képernyőn, majd mintha zuhannánk, különböző téglalapok, egymáshoz illesztett kockaformák és a tetejükön ülő, fura, szomorú kis piros kockalény-maci suhannak el belső nézetben az orrunk előtt, miközben idegnyúzó „zene” szól. Az alaphangulat ezzel meg is van, egyáltalán nem tudjuk, mi történik, mit jelentsen mindez. Az ezután előtűnő szöveg gyorstalpalót ad a multiverzum-elméletből, miközben szögletes, fehér madarak repülnek tova. Pszichedelikus kezdés, felmerül bennünk, hogy vajon mit szedett az, aki ezt kitalálta.
Sterilnek tűnő, csupasz-egyszerűen, minimalisztikusan megjelenített szürkés-fehéres szobában találjuk magunkat, az egyik oldalon vakító fénnyel, furcsa, FURCSA hangokkal a háttérből, hirtelen feltűnő piros kockákkal színesítve. Az egyik falon egy nagy vörös-fekete nyílás jelenik meg, a kis piros kocka segítségével átléphetünk rajta és a szoba másik verziójában találjuk magunkat, ha lehet, még furcsább hang- és fényhatásokkal magunk körül. Ez így leírva talán nem hangzik túl félelmetesen, de higgyétek el, nagyon az, nem a szörnyes fajtából, de gyorsabban ver a szíved és kicsit égnek áll a hajad. Sötét szoba és fejhallgató, mi? Aha.
A továbbiakban így haladunk az egyes átjárókon a különböző univerzumok között, melyek – bár mindegyik egyszerű eszközökkel, kevés színnel és részletmentesen van felrajzolva – nagymértékben eltérnek egymástól. Sokszor nem tudjuk, mi történik, a hangoktól ösztönösen elszaladnánk valamerre, de ezt olyan apróságok hátráltatják, mint a sűrű köd, az orrunk előtt feltűnő oszlopszerűségek és a tájékozódási lehetőség tökéletes hiánya. Hogy fokozza a hangulatot, a játék elején látott vörös paca villan fel olykor előttünk a már megszokottnak tekinthető, rémisztő hanggal kísérve – még mindig sötét szobában és fejhallgatóval? Ahha.
Az egész tényleg olyan, mintha este túl sokat ettünk volna mondjuk egy fincsi bográcsgulyásból és emiatt zavaros képekkel álmodnánk. Minden új pályán rá kell jönnünk, mi a teendő, mi mire való, esetleg mit jelképez. Olykor értelmetlennek tűnő félmondatokat olvashatunk például egy asztal lapján, melyek – ha ez lehetséges – tovább fokozzák zavarodottságunkat. Lehet, hogy a játék értelme az, hogy semminek sincs értelme? Az egyetlen kapaszkodót a vörös kis kockák jelentik, ha ezt megtaláltuk egy-egy területen, akkor már csak azt kell kideríteni, mit tudunk vele befolyásolni, megállítani, elindítani, használni vagy bármi egyéb, hogy aztán átléphessünk a következő világba. Tériszonyosok imádni fogják az érzést, ahogyan mintha a levegőben járnánk sokszor, vagy majdnem leesünk egy szögletes geometriai test szélén.
A para szintet lép, mikor humanoid robotra emlékeztető, de csak homályosan érzékelt alakok tűnnek fel, természetesen a legjobb horrorfilmeket porba alázó, visító, visszhangzó, nyíró-nyűvő-sikító hangok kíséretében – és jönnek utánunk! Karjaikat lengetve feltűnnek a következő sarok mögött! Áááá! Fuss és ne nézz hátra! Persze a rejtvényt 220-as pulzussal is meg kell ám oldani… Ha mégis elkapnak és hát… agyonvernek talán, kezdhetjük elölről a pályát.
Biztosra veszem, hogy a játék tizedennyire nem lenne hatásos a hangok nélkül. Velük azonban üt, mint mikor nagyot húzunk a hűtőből frissen kivett, hideg tejből a szomjhalál küszöbén és kiderül, hogy már savanyú. Csillagos ötös jár a hangmérnöknek, taps és virágok az öltözőbe. A következő elismerés a pályatervezőké, a labirintusos, ködös, homályos, hol sötét, hol vakítóan fényes univerzumok látványa a másik elem, ami sikeresen tartja szinten azt az egyszerre kellemes és kényelmetlen érzést, amit a Cubium Dreams-szel való játék nyújt. Egyes területek mintha egyenesen valamelyik Kocka-filmből léptek volna ki… A harmadik pillér és gratuláció a rejtvények kiagyalóié, változatosak, könnyebbek és nehezebbek egyaránt vannak köztük és mind tökéletesen illeszkedik az elborult hangulatba.
Bugok terén azért nem voltak ennyire perfektek, beakadhatunk falakba, a kapcsolók néha nem működnek rendesen és ilyenkor újra kell indítanunk az adott pályát – kicsit bosszantó, de szerencsére nem fordul elő sokszor.
Ha röviden kellene összefoglalnom, akkor a Cubium Dreams egy olyan játék, ahol a rejtvényfejtést megelőzi az, hogy eljussunk magához a rejtvényhez, aztán rájöjjünk, mit kell csinálni, mindezt hihetetlenül borzongató hanghatások és rémálomszerű vizuális képek befogadása közepette. Remek szórakozás, kávéra biztosan nem lesz szükségünk utána. A kissé túlságosan is szabadon engedett támpont-nélküliség lesz a legnagyobb negatívum, ami miatt otthagyhatjuk a játékot, ha a libabőr-hatás még belül marad is a tűréshatárunkon, annak ellenére, hogy szimpla próbálgatással is túljuthatunk a legtöbb feladványon, anélkül, hogy bárminemű fogalmunk lenne, mit miért csináltunk... Némi történet sem ártott volna a játéknak, de így is mindenképpen ajánlom kipróbálásra az egyedisége és a már sokat említett nagybetűs Hangulata miatt, ráadásul nevetséges, 5 eurós áron hozzájuthatunk a Steamen.
Sötét szoba. Fejhallgató. Hát persze.
