CHUCHEL! De miért?
Az Amanita Design sokszínű, de mégis egységes látvány- és hangzásvilágú játékai mindig előkelő helyet foglaltak el a kedvenc kalandjaim között. Egyszerűek, gyermekien ártatlanok, de nyers érzelmeket közölnek, olykor igen szürreális, melankolikus körítésben. A Samorost-trilógia, a Machinarium és a Botanicula felejthetetlen élmények. És épp ezért teszem fel a kérdést: miért a Chuchel?
A kérdés oka pedig, hogy a Chuchel jóval kisebb, és művészeti szempontból is kevésbé érdekes, mint az azt megelőző játékok. Minijátékok laza gyűjteménye, amelyeknek nincs sem világépítő, sem egészen egyedi vonatkozása. Mindegyik arról szól, hogy ez a méreggombóc az elgurult cseresznyéjét hajkurássza mindenféle bágyadtan vigyorgó, közömbös lények, feladványok között. Egyetlen segítsége a kis bogárkutya, aki elkíséri a kalandon.
Viszont... tök jó. Vicces, szórakoztató, letisztult, egyértelmű. Minden, amit a korábbi játékokban megtanultak, itt van, a dünnyögött-nyammogott hangokkal, a kedvesen hidegrázósra rajzolt, kókadt állat-növény hibridekkel. Mintegy harminc változatos feladvány van benne, melyekben olyan különféle zsánerek és minijátékok is előjönnek, mint a tologatós labirintus, a Pac-Man, egy Flappy Bird-klón (!), útkeresés, próbálgatás, tili-toli, ugri-bugri és más minijátékok tucatjai, laza láncra fűzve.
Ez talán a legrajzfilmesebb játékuk, nagyon elemi vizuális humorral dolgozik és Dva vad zenéi mindig megindulnak, ha valami akció történik. Az animációkat mindig végigjátssza, akármit is csinálunk, tehát sokszor elveszi az irányítást, cserébe az egész olyan, mintha egy nagyon kicsi gyerekeknek szóló rajzfilmet néznénk végig, és minden kis mozdulatunkra vagy értetlenül, vagy nagy mellénnyel reagál a főhős. Világa viszont üres, hátterek gyakorlatilag nem is léteznek (néhány helyet leszámítva).
Az egész nem tart tovább laza két óránál, viszont a tíz dolláros nyitó ára ezzel tökéletesen összhangban is van. Mégis, egy kicsit azt érzem, hogy furcsa időpontban érkezett ez a játék az Amanitától. Eddig minden új játékuk következetesen törekedett egy egyedi világteremtésre és arra is, hogy mélyebb, tartalmasabb legyen elődjeinél. A Chuchelnél visszalépést érzek, viszont azt mégsem hinném, hogy ilyen tökéletesre csiszolva, ilyen vállvonósan bátran vitték volna végig egy ilyen egyszerűbb jellegű játék fejlesztését néhány évvel ezelőtt. Emlékszem, a Machinarium, bármennyire is jobb játék, sokkal nyögvenyelősebben haladt.
A Chuchel csúszik, közben üvölt, közben vergődik, közben a fejét vakarja, de csúszik, mintha a legsimább ügy lenne az univerzumban. Teljesen intuitív, még a helytelen megoldásoknak is vicces visszajelzés a jutalma.
Szóval kettős érzés van bennem. Egyrészt tökéletes Amanita-minőség. Nagyon sokféle minijátékot megmutatnak, de úgy, hogy fel sem tűnik, hogy egyikből a másikba ugrunk. Már mentés és betöltés sincs, egyszerűen bármikor újrajátszhatjuk a pályákat. Az egész annyira felhasználóbarát, hogy a legkisebbektől a legnagyobbakig mindenkinek tudom ajánlani.
Másrészt viszont nem olyan nagy dobás, hogy sokat lehessen róla beszélni, áradozni. Nekem még az is kérdéses, hogy a csendes, szerény Amanita-hősök után vajon szerethető-e egy ilyen kis méregzsák? Igen, mert vicces, de... nem látom igazán, miért lenne érdekes. Vagy ő, vagy a köré rajzolt világ. Az egyetlen visszatérő motívum, ami ad némi rejtélyt a játéknak, az az égből leereszkedő kéz, amely a végkifejletnél csavar egyet a dolgon, de ez sem katarktikus, vagy érdekes.
Akárhogy is, emiatt nem kellene elmarasztalnom, remek kis játék, illeszkedik az életműbe, még ha ki is lóg egy kicsit. Azért titkon remélem, hogy valami nagyobb dobásra készülnek, és ez csak ideiglenes éhségcsillapítás. Annak viszont ízletes, mint egy nehezen megszerezhető cseresznye.
