Broken Sword: The Serpent’s Curse – az elátkozott festmény meséje

Az1996-ban indult Broken Sword sorozat a második rész után veszített népszerűségéből. Az ötödik rész viszont a rajongóknak hála méltó folytatás lett.

Broken Sword: The Serpent’s Curse – az elátkozott festmény meséje

1. oldal

Kísérteties érzés látni ezt a játékot. Mármint nem a rossz értelemben, csak furcsa, hogy 2013-ban egy ilyen játék megjelenhet. Felemelő újra látni George Stobbart és Nico Collard rajzolt alakjait két nem túl jól sikerült 3D-s Broken Sword után, nagy felbontásban, a point’n’click kalandjátékok kihalásáról évek óta káráló játékvilág jelenében. Furcsa jelenség, de reményt ad. Bebizonyosodott az is, mire képesek a játék rajongói: elérni azt, hogy újra lássák kedvencüket annak eredeti bájával, egy új játékban. Meglepő, de működik ezt a dolog.

A legendás kalandjátéksorozat ötödik részére ugyanis a Kickstarteren dobták össze a pénzt 2012 szeptemberében – a készítők a gyűjtés kezdte előtt már félmillió dollárt költöttek a játékra, és nem akartak egy olyan kiadóhoz kerülni, amely beleszólna a fejlesztésbe. A rajongókhoz fordultak. Négyszázezret kértek, és hétszázezret kaptak. Az eredmény: megszületett a Broken Sword: The Serpent’s Curse. Na jó, technikailag csak az első fele. A „technikailag” aztán ebben ki is merül, mert gyakorlatilag a második epizódért már senkinek nem kell fizetni, csak idő kérdése, hogy a történet kikerekedjen.

Persze, jó látni, hogy mégiscsak működik ez a közösségi finanszírozás, és ha tényleg szívvel-lélekkel készítenek valamit, az eredmény is fantasztikus lesz. Még ha a fejlesztés kicsit akadozó is (lásd az állandóan csúszó Carmageddon: Reincarnation-t).

Aki ismeri a sorozat gyökereit, azonnal nyeregben érezheti magát. Itt jön be az a kísérteties érzés, amit emlegettem: teljesen olyan az egész, mint az első rész nyitánya. No, nem koppintás, de a Párizs utcáin induló rejtélyben van valami ismerős. Megint két karaktert irányítunk: az amerikai George Stobbart nyomozói és megfigyelői képességei páratlanok, Nico Collard pedig remek újságíró, képes az embereket fecsegésével úgy manipulálni, hogy ők további információkat kotyogjanak ki.

2. oldal

Az irányítás klasszikus kétdimenziós point’n’click: a karakterek egy fix, majdnem statikus, rajzolt 2D-s háttér előtt mozognak. Az egérrel megvizsgálhatjuk a tárgyakat, némelyiket fel is szedhetjük, de a legtöbbet csak rövid, szarkasztikus kommentárral nyugtázzák szellemes főhőseink. A tárgyak aztán megoldást jelenthetnek ilyen-olyan problémára – általában nem is kell túl sokat keresgélnünk, vagy túl messzire mennünk. A feladványok néha izgalmasak, néha viszont unalmas klikkelősdibe fulladnak, de a történet haladása mindig nagyot dob az élményen. Ha pedig elakadunk, egy-egy kattintással több tippet is előhívhatunk.

Az inventory-rendszerre két sémát is prezentáltak nekünk: használhatjuk a klasszikus, régi típusút, vagy a 2009-2010-ben bemutatott remake-ben megismertet. Az elhalálozások is megkapják ezt a kettős jelenlétet. Az első rész rendezői változatából kivágták az elhalálozás lehetőségét, viszont most lehetséges rosszul dönteni, vagy lassan reagálni, és ez csúnyán is végződhet. Van viszont automentés, így bármikor felülbírálhatjuk a dolgok kimenetelét.

A grafikai megjelenítés visszatér a gyökerekhez: a kézzel rajzolt hátterek parallax-csúsztatásban jelennek meg, immár nagy felbontásban. A karakterek szintén rajzolt stílusban jönnek, viszont ők már nem 2D-s rajzfilmkarakterek. Itt jön elő a program egy kis gyengesége, a mozgásuk és animációjuk ugyanis rettenetesen merev, nem éppen 2013-as színvonal, még úgy sem, hogy egyébként független fejlesztésű játékról van szó.

A párbeszédek ismét szellemesek, nagyokat lehet nevetni a karikatúraszerű szereplők megnyilvánulásain. Kicsit persze furcsának tűnhet a franciák sztereotipikus ábrázolása, de ez adja a humor legjavát. A nemzetéért élő-haló, kizárólag fekete kávét felszolgáló pincér a legnagyobb arc, akit mostanában videojátékban láttam. Persze, mindegyik szereplőnek megvan a maga kis története és különcsége, a legtöbb elég emlékezetesnek mondható. Még a legkellemetlenebb mellékszereplő is képes néhány bájos és vicces megnyilvánulásra.

3. oldal

Maga a történet egy rablógyilkossággal kezdődik (ha nem számítjuk az intro háttértörténetét), amelyet George és Nico próbálnak megoldani. Egy festményt rabolnak el fényes nappal, amely állítólag a gonosz műve, és bárki, aki kapcsolatba kerül vele, szörnyű halált hal. A festő, a titokzatos El Serp, valamint a korábbi tulajdonosok körüli rejtélyek adják a történet velejét, a nyomozást pedig nem csak a bűnözők, de még az ügyefogyott nyomozók is képesek hátráltatni. Párizs mellett további helyszíneket is bejárhatunk, a gnosztikus misztériumok dan browni hagyományokkal rángatják hőseinket ide és oda. Az új kalandban természetesen vannak visszatérő régi szereplők is, mint Hector Laine vagy a Henderson-házaspár.

A játék egyfajta elliptikus módszerrel adagolja nem csak a történetet, hanem a megoldásokat is. Ha valami új információt tudunk meg, felhívhatjuk a társunkat vagy főnökünket, ők pedig tovább mozgathatják ezt az információt. Egy tárgy megszerzésével egészen más reakciókat kaphatunk az eddig ismert karakterektől, előfordulhat, hogy egy fénykép leplezi le addigi hazugságaikat.

A történet megoldását viszont még nem kapjátok meg, ha most veszitek meg a játékot. Miközben készült a nagy mű, a fejlesztők rájöttek, hogy túl nagy lesz a 2013-as határidő betartásához. És mivel attól nem akartak elállni, úgy döntöttek, kettészedik. A második epizódra viszont egyáltalán nem kell sokat várni, már januárban hozzácsapják az alapjátékhoz, méghozzá ingyen. Feltételezem, ez a Steamen majd egy automatikus frissítés formájában érkezik. Az ára egyébként összhangban van a független fejlesztés trendjeivel: fele / harmada egy élvonalbeli blockbuster árának, annyi csak a kompromisszum, hogy várni kell egy kicsit a folytatásra.

A két délután alatt végigjátszható epizód tehát nem kerek, de nagyon is tuti: az utóbbi évek egyik legjobb és legnosztalgikusabb point’n’click játéka, amely bár nem erőlködik, hogy a műfajba innovációt hozzon, legalább képes még tisztességesen tálalni mindent. Ez tehát a legnagyobb hiányosság: igazából semmi újat nem ad, csak a régit, új csomagolásban. És minthogy ez a bizonyos „régi” még mindig igazi ínyencség, az egyszeri rajongó nem is lehetne elégedettebb. Jó érzés volt visszatérni ebbe a világba: ismerős játék, de ismeretlen rejtély. Már csak egy új Gabriel Knight kellene…

Értékelés: 8/10

Platformok: Microsoft Windows, OS X, Linux, Android, iOS, PlayStation Vita

Tesztelt platform: Windows PC

Tesztek

{{ i }}
arrow_backward arrow_forward
{{ content.commentCount }}

{{ content.title }}

{{ content.lead }}
{{ content.rate }} %
{{ content.title }}
{{ totalTranslation }}
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mond el mit gondolsz a cikkről.
{{ showMoreCountLabel }}

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward