Cikkünket fiatalabb olvasóinknak nem ajánljuk, mert nem egy horrorfilm is van a listán.
Bár a Borat: Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika merész-vulgáris poénjai miatt rizikós vállalkozásnak bizonyult, a végeredmény Sacha Baron Cohent igazolta. Hiszen a kazah riporter kalandjait bemutató áldokumentumfilm 18 millió dolláros költségvetés mellett 261 millió dollárt hozott a konyhára és valóságos díjesővel árasztották el, mert a kritikusok is ódákat zengtek róla. Így annak ellenére, hogy a szereplők közül páran megpróbálták beperelni a produkció készítőit, a brit komikus öröme felhőtlen volt. Ám Kazahsztánban rengetegen felháborodtak azon, hogy középkori körülmények között élő, meggyőződéses antiszemita vademberekként ábrázolták őket, akik üres perceiket ketrecekbe zárt szellemi fogyatékosok heccelésével és zsidók megégetésével töltik. Egy kazah rendező, Erkin Rakishev egyenesen odáig ment, hogy 2010-ben bejelentette, hogy egy engedély nélküli kalóz-folytatással mossa le a hazája becsületén ejtett foltot, és belevág az A testvérem, Borat című, saját meghatározása szerint fekete humorú vígjátékába.
Ebben a tervek szerint egy, az országba látogató amerikai Borat bátyja, Bilo segítségével felfedezi az ázsiai ország értékeit. De álma meghiúsult, sőt, egyesekben az is felmerült, hogy egy kései, gerilla-kampányról van szó, mivel a leforgatott kedvcsináló jelenetek egyikében egy kanos öszvér egyoldalúan heves nászba kezd az egyik karakterrel, és ez bajosan nevezhető imázsnövelő lépésnek. Ám akármi is volt Rakishev szándéka, érdekes lépése rámutatott arra, hogy az iparágban megdöbbentően gyakoriak a nem hivatalos folytatások.
Lássuk hát a legismertebb szuperkém kánonon kívüli kalandjának hiteles történetét, az olasz Terminátor és Alien 2-t, illetve a George Romero köpönyegéből kibújó zombihorror-pornót!
A nevem Bond. James Bond.
1983 emlékezetes év volt James Bond rajongói számára, mert ebben az esztendőben Őfelsége legjobb ügynöke kétszer is akcióba lépett. Ráadásul a Soha ne mondd, hogy sohában újfent Sean Connery bújt a 007-es bőrébe, holott ő az 1971-es Gyémántok az örökkévalóságnak után szögre akasztotta az Aston Martin kulcsát és helyét Roger Moore vette át. A nézők java aligha sejtette, hogy egy negyedszázados, megannyi perrel tarkított, tárgyalótermekben vívott háború végeredményét tekintheti meg. 1958-ban Ian Flemming és bizalmas barátja, Ivar Bryce egyre többet foglalkoztak azzal az ötlettel, hogy az író regényeinek átültetésével a székekhez szegezzék a mozik közönségét. De mivel Flemmingnek fogalma sem volt a forgatókönyvírásról, lépését később ezerszer megbánó cimborája összehozta őt a témához jól értő Kevin McClory-val. Később az ügyvéd Ernest Cuneo-val erősödött a csapat és megindult az ilyenkor szokásos ötletroham. A dolgok kezdetben szebben nem is alakulhattak volna, ám McClory 1959-es alkotása, a The Boy and the Bridge kritikailag és anyagilag is megbukott, ami árnyékot vetett az együttműködésre. A férfi, hogy stabilizálja megingott pozícióját, bevonta a profi forgatókönyvírót, Jack Whittingham-et a projektbe és megszületett a később Tűzgolyóként (vagy Thunderballként) ismertté váló 78 Longitude to West.
Végül úgy nézett ki, hogy a filmes tervek füstbe mennek, de Flemming nem akarta veszni hagyni egy bő esztendő munkáját és regényt írt a forgatókönyvből. McClory ekkor egyből támadásba lendült és Whittingham-mel együtt plágiummal vádolták a szerzőt, mert elmondásuk alapján számos ötletet ők találtak ki, Flemming pedig nem kért engedélyt a felhasználásukra és a nevüket sem tüntette fel. Hosszas huzavona vette kezdetét, melynek lezárásaként az egy szívrohamból lábadozó író ajánlatot tett McClory-nak. Ennek értelmében az ír megkapta a forgatókönyv jogait, és nevét kollégájával együtt feltüntették a regény későbbi kiadásain. Flemming 1964. augusztus 12-én egy újabb, ezúttal végzetes infarktusban elhunytt, így McClory Albert Broccoli-t, a Bond filmek producerét is megkörnyékezte, amellett kardoskodva, hogy a Tűzgolyó adaptációjánál ő venné át ezt a feladatkört.
A szakember, aki partnerével Harry Saltzmannal együtt korábban azért nem akart foglalkozni a témával, mert attól tartott, hogy a jog útvesztőiben tökéletesen navigáló ellenlábasa egy váratlan lépéssel ellehetetleníti, engedett a követelésnek. Persze kapcsolatuk ahogy sejteni lehet, nem volt felhőtlen, és az ekkor már Bond bűvkörében élő McClory azzal keltett osztatlan megdöbbenést, hogy mert szenvedélyes amatőr búvár volt, ragaszkodott a hosszas víz alatti jelenetekhez. A hatalmas sikert arató 1965-ös Tűzgolyó után mindenki azt hitte, hogy McClory végre új vizekre fog evezni, ám semmi sem állhatott volna távolabb a valóságtól. Mivel az Eon produkciós iroda csupán tíz évre licencelte a forgatókönyvet, a leszállóágba került művész 1976-tól kezdve teljes erőbedobással egy Tűzgolyó-újragondoláson kezdett dolgozni, de ezt több külső körülmény is megnehezítette. Egyrészt, az ebben az évben kiadott Az aranypisztolyos férfi a széria egyik mélypontját jelentette, és nehéz volt bárkit is rávenni, hogy pénzt adjon egy kockázatos vállalkozásra, másrészt értelemszerűen Broccoli és Saltzman torkig voltak agresszív riválisukkal és ügyvédek egész hadát uszították rá.
Ám ez nem vette el McClory kedvét, igaz, sok választása nem is volt, mert Bondot leszámítva karrierje finoman fogalmazva nem a várakozásoknak megfelelően alakult. Végül az ideje javát bírósági tárgyalásokon és jogtanácsosaival való konzultálásokon töltő író-producer elérte célját, bíróság mondta ki, hogy joga van Bond filmet készíteni. Végül licencelte a sztorit Jack Schwartzmannak, kiszemelt rendezője, Irvin Kershner pedig zöld utat kapott, és így elkészülhetett a Soha ne mondd, hogy soha, mint a leghíresebb nem hivatalos Bond film. De a happy end a jelentős, ám az ugyanabban az évben megjelenő Polipkát nem túlszárnyaló haszon dacára elmaradt, legalábbis McClory számára.
A férfi hosszú éveken keresztül próbálkozott azzal, hogy újra feldolgozza a Tűzgolyót, de a Sony 1997-ben kihátrált terve, a Warhead 2000 A.D. mögül és azon kísérletei is kudarcot vallottak, hogy a franchise egyik atyjaként százalékot kapjon a haszonból.
Alien és Terminátor együtt? Mi folyik az olaszoknál?
Olaszországban komoly divatja van annak, hogy miképpen ékeskedjenek mások tollaival. 1980-ban a Sam Cromwell álnevet használó Ciro Ippolito megirigyelte az Alien sikerét, és a leglogikusabb módon leforgatta, hogy miképpen is képzeli el a második felvonást. A minimál-költségvetésből forgó, ordító következetlenségekkel és ostobaságokkal Alien 2: On Earth jellemzéséhez talán elég, hogy az idegenek itt az emberek nyakából és arcából törnek elő, és míg a cselekmény egy űrállomáson veszi kezdetét, később költségtakarékossági okokból olyan, parádés-eredeti helyszíneken folytatódik, mint egy bowlingterem, vagy út menti kávézók.
Ippolitohoz hasonlóan a 2007-ben elhunyt Burno Mattei sem volt szívbajos és előszeretettel nyúlt hozzá sikerfilmekhez. 1989-ben a Terminator II, Terminator 2, Aliens 2, Aliennators és Contaminator címeken is futó Shocking Dark-kal írta be nevét a szakma nagykönyvébe, melynek legfőbb különlegessége, hogy a várakozásokkal rácáfolva inkább Ridley Scott Alien-jének koppintása. Igaz, biztos ami biztos alapon egy könyörtelen géplény is megkeseríti az útjába állók többnyire igen kurta életét.
A jeles direktor 1995-ben sem bírt tétlenül ülni és leforgatta a Cruel Jaws-t. Ez, ahogy azt nem nehéz kitalálni, az A cápa szellemtelen másolata, és arról szól, hogy egy tizenegy méter hosszú szörnyeteg a csőd szélére sodor egy turizmusból élő városkát.
A La Casa-franchise története ezzel szemben rendkívül szövevényes. A széria első két képviselője ugyanis az Olaszországban ekként forgalomba került Evil Dead első, illetve második részét takarja. Ám 1988-ban a misztikus elemekkel megbolondított, a thriller és a horror határán imbolygó giallo-műfaj nagy öregje, Umberto Lenzi és az ágazat veteránja, a napvilágot Aristide Massacces-ként meglátó Joe D'Amato úgy érezték, hogy nekik is kell egy szelet a tortából. Az elhatározást tettek követték és nem sokkal később megjelent a Ghosthouse, avagy a La Casa 3. Ebben a Necronomicon helyett egy halott kislány koporsójából kilopott baba a fő problémaforrás. Eztán előbb Fabrizio Laurenti folytatta a sorozatot az előző epizódokhoz vicc szintjén sem köthető, Davis Hasselhoff nevével fémjelzett Witchery-vel, majd Claudio Fragasso szintén önálló egészt alkotó Beyond Darkness-sze lett a sajátos franchise ötödik tagja. Ilyen előzmények után nem különösebben meglepő, hogy a hatodik és a hetedik rész nem más, mint a House II: The Second Story és az átkeresztelt House III: The Horror Show.
Listánk esélyesen leghírhedtebb darabja, a már említett Fragasso és D'Amato kooperációjából született Troll 2 vesszőfutása is érdekes, mivel eredetileg nem ál-folytatásnak szánták. Viszont az embereket zöldségekké átváltoztató és felfaló vegetáriánus goblinokkal küzdő gyerekek históriáját elmesélő vallatási segédeszköz katasztrofális lett.
Ez az embert hitetlenkedő röhögésre késztető, abszurd forgatókönyv mellett két fő tényezőre vezethető vissza. Egyfelől, színészek java statisztának jelentkező civil, vagy amatőr volt, közel nulla tapasztalattal. Az egyik legtöbb szöveget kapó George Hardy például fogorvosként kereste a kenyerét és a boltost alakító Don Packard ekkoriban elmeorvosi kezelés alatt állt, továbbá ipari mennyiségű kannabiszt szívott. Ergo, fogalma sem volt arról, hogy hol van, kicsoda és mit is csinál.
Ez pedig akkor is gondot jelentett volna, ha a direktor nem egy alacsony szókincsű óvodás szintjén beszéli az angolt. Így lehetetlenné vált az érdemi kommunikáció, arról nem is beszélve, hogy a Fragasso tollából származó dialógusok java a nem szándékos paródia határát súrolja. Ezt látva az amerikai terjesztési jogokat megvásárló, rövid úton csődbe menő Empire International Pictures-nél az 1986-os Troll folytatásaként harangozták be a celluloidpazarló rettenetet, fikarcnyit sem törődve azzal, hogy teljesen más a műfaja és a hangulata. Ezek tükrében aligha meglepő, hogy a főszereplő, a forgatás idején tizenkét éves Michael Paul Stephenson Best Worst Movie címmel egy dokumentumfilmet forgatott a hányattatásairól.
Zombiáradat Romero filmje után
Végül, cikkünket aligha zárhatnánk mással, mint egy költséges, de nézők milliói számára örömteli tévedéssel. George Romero 1968-as remeke, az Az élőhalottak éjszakája új lökést adott a horror-szcénának, mert megteremtette a modern, áldozatait felfaló zombit. Ám műve eleinte az Az emberhúsevők éjszakájaként futott, és mikor a rendező úgy döntött, hogy lecseréli a címet, akkor az Image Ten munkatársai hallatlanul amatőr hibát vétve elfelejtették levédetni az új elnevezést. Ezért az USA törvényei értelmében a végeredményt nem védték szerzői jogok, ergo, szabad préda lett.
De a lehetőségre meglehetősen későn, az Az élőhalottak hajnala sikere után csaptak csak le. Először az olasz horror talán legjelentősebb alakja Lucio Fulci csapott le a lehetőségre és 1979-ben elkészítette a hazájában Zombi-ként kiadott mű folytatását, a Zombi 2-t, amit később még három epizód követett. Egy évvel később a már jól ismert, egyébiránt a Zombi 3-at is jegyző Bruno Mattei a hazájában Virus – l'inferno dei morti viventi-ként, ám azon kívül Hell of the Living Dead-ként forgalmazott, rettenetes förtelemmel próbálta meglovagolni a siker hullámait.
Szintén ebben az évben készült el Joe D'Amato méltán elfeledett erotikus horrorja, az Erotic Nights of the Living Dead. Ennek érdekessége, hogy költségtakarékossági okokból a Porno Holocaust-tal párhuzamosan vették fel és nem csak az idézőjelet maximálisan megérdemlő cselekményben hasonlítanak egymásra, de szereplőgárdában is nagy az átfedés. Megjegyzendő azonban, hogy utóbbi két esetben „csupán” a tájékozatlanokat félrevezető címek megtévesztőek, és minimális mértékben sem köthetőek a klasszikushoz.
1985-ben viszont nem kisebb nagyság, mint Romero szerzőtársa, John Russo használta ki a jogi kiskaput, ám ő nem olcsó másolásra törekedett. Hanem az Az élőhalottak visszatérnek-kel egy új, az eredetitől merőben elütő, poénokkal és szélsebesen száguldó húszabáló rémekkel teli horror-vígjátékot tett le az asztalra. Ez egymás ellen fordította az egykori barátokat, akik a bíróságon estek egymásnak, mivel Romero ex-bizalmasa felhasználta Az élőhalottak hajnala szlogenjét a reklámkampánya során és a direktor szerint azt a látszatot keltette, hogy műve annak folytatása. Russo, bár elvesztette a pert, de nem kellett megváltoztatnia a címet és alkotása tisztes hasznot hajtott neki, kikövezve az utat a négy új résznek.
Ezzel felsorolásunk végére értünk. Reméljük, jól szórakoztatok és ha ismertek hasonló példákat, kérjük, osszátok meg velünk őket a kommentek között!
