Assassin's Creed III - a forradalom elmarad

A gyarmatoknak elege van a sanyargatásból, a forradalom elindul. Valakiről azonban nem írtak a történelemkönyvek...

Assassin's Creed III - a forradalom elmarad

I. oldal

 Minden konzolgeneráció kitermelte eddig a nagy sorozatait, hatalmas címeit, melyek jó esetben generációkon átívelve folytatódnak, és népszerűségük töretlen marad, rosszabb esetben pedig kiderül, hogy a régi recept már nem állja meg a helyét a jelenben, és eltűnnek a süllyesztőben. Az egyelőre kérdés, hogy az Assassin’s Creedre melyik sors vár, hiszen a Ubisoft sorozata egyike azoknak az anyagoknak, melyek az aktuális generációban születtek. Egy igazi, modern, újgenerációs játékról van szó, ami olyan társaival együtt, mint például a Gears of War, megmutatta, merre kellene haladnia a játékiparnak, inspirációul szolgált rengeteg stúdió számára, s kialakította a maga rajongótáborát. Persze ez a rajongótábor a második rész után még nem sejtette, hogy évenként vehet majd új epizódokat a szériából, most azonban úgy tűnik, pontot tehetünk egy korszak végére.

Minden valószínűség szerint ugyanis az Assassin’s Creed 3 befejezi az első rész által elindított Desmond-Altair-Ezio-vonalat, és, habár nem mernénk megesküdni rá, egy nagy sorozat leköszön ebből a generációból, hogy majd feltételezhetően a következőben térjen vissza. Azzal kapcsolatban azonban nincsenek kétségeink, hogy a harmadik rész (ami valójában az ötödik inkább) a legnagyobb, legambiciózusabb eddig, és tengernyi tartalmat kínál. Sajnos azonban néha előkerül a „túl sokat markol”-effektus is, aminek következtében közel sem olyan összeszedett és fókuszált, mint a mai napig etalonnak számító Assassin’s Creed II. Ahogy azt a Resident Evil 6 esetében is láttuk, léteznek olyan akadályok, melyeket még egy többszáz fős, több stúdión átívelő csapat sem tud megoldani tökéletesen.

Történetünk ott folytatódik, ahol a Revelations befejeződött. A jelenben Desmond Miles, apjával és kis társaságával az Apple of Adam néven futó misztikus ereklye segítségével próbál bejutni egy rég eltűnt barlangba, melynek mélyén található szentélyből talán végre meg tudják fejteni az emberiséget megelőző ősi nép titkát, akik egy kataklizmikus esemény nyomán eltűntek. A bejutáshoz szükség lenne még pár dologra, amiknek a lelőhelyét azonban mára már senki nem ismeri. Nem maradt tehát más választása, főhősünknek ismét vissza kell térnie az animusba, abba a virtuális világba, melynek segítségével átélheti ősei élményeit, és fényt deríthet az ereklyék hollétére, illetve újabb fejezeteket ismerhet meg a templomosok és az orgyilkosok évszázadok óta tartó csatározásaiból a világ, és annak szabad emberei felett. Az idő szorít, ha nem sikerül teljesíteni a feladatot, a Földet ismét a pusztulás veszélye fenyegetheti.

Az Assassin’s Creed 3 minden korábbi résznél mélyebbre viszi a karakterdrámát, és az egyes oldalak által megtestesített filozófiát. Habár korábban is megismerhettük már a templomosok hitvallását, és betekintést nyerhettünk abba, mit miért tesznek, a készítők mindig igyekeztek nyilvánvalóvá tenni a játékos számára, hogy habár lehet igazság abban, amit mondanak, valójában mégiscsak ők a rosszfiúk, és az emberiségnek nem tenne éppen jót, ha ők nyernének. Ennek azonban vége: itt szerencsénk lesz végezni sok olyan templomossal, akiknek mondatain keresztül rájövünk, az igazság nem feltétlenül olyan egyértelmű, és az emberiség sorsát eldöntő események sem sorolhatók be a morálisan a fekete vagy fehér szimplán megkülönböztethető régióiba. De nem csak az egyre nyomasztóbb történetvezetést oldották meg kiválóan a Ubisoft írói, hanem a párhuzamot Desmond, és az animusban megtestesített őse, Connor között. Mindketten kénytelenek megküzdeni saját örökségükkel, és meghozni nehéz döntéseket az ügy érdekében.

II. oldal

De ezzel máris előreszaladtunk némileg, mert ugyan a Ubisoft tetemes mennyiségű időt töltött azzal a játékot felvezető kampány időszakában, hogy bemutassa nekünk Connor karakterét, és azt, mire is számíthatunk ettől a félig brit, félig indián származású karaktertől, valójában egyáltalán nem vele kezdjük a sztorit, sőt, csak órák múlva jutunk el odáig, hogy egyáltalán átvehessük fölötte az irányítást. Az Assassin’s Creed 3-at egy Haytham nevű figurával indítjuk, aki egy középkorú, igazi angol úr, s mellékállásban természetesen orgyilkos. Az rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy nagyon érti a dolgát, és minden tekintetben körültekintően és magabiztosan jár el, s ismer mindenkit, akit csak kell. Nem csoda, hogy rábíznak egy különösen fontos küldetést a gyarmatokon, melynek végrehajtásához azonnal hajóra kell pattannia.

Az Assassin’s Creed 3 sokkal lassabb és megfontoltabb felvezetéssel kezdődik, mint talán bármelyik korábbi epizód. Haytham irányításával legalább 2-3 órát fogunk eltölteni, melynek tetemes részében Boston városában, illetve annak közvetlen környékén fogunk kalandozni. Különböző fórumokon a hozzászólók és külföldi kritikusok is sokat szidják a játék ezen szakaszát, amit én nem egészen értek. Haytham ugyanis egy nagyon érdekes karakter, aki teljesen elszakad az Ezio által meghatározott vonaltól. Olykor már-már hideg kimértsége, a hangjából áradó, felsőbbrendűséget sugárzó tapasztalat, és az a furcsa érzés, hogy mintha tudna valamit, amit más nem, egészen egyedivé teszi. Kicsit ugyan meredek hasonlat, de mintha Master Chief költözött volna át az amerikai függetlenségi háború időszakába, és húzott volna orgyilkos ruhát.

Mert persze, ahogy azt már valószínűleg mindenki megtudta a tengernyi előzetesből, a függetlenségi háború idején járunk, legalábbis Connorral, mert Haythamet irányítva még az azt megelőző években kell tevékenykednünk. Érdekes módon, mire oda jutottam, hogy átvehettem Connor felett az irányítást, már annyira megkedveltem Haytham karakterét, hogy hiányzott, s ez az érzés később csak erősödött. Sajnos be kell látnunk, hogy az előző három rész által szerepeltetett zseniális Ezióhoz képest az új Assassin’s Creed főszereplője kicsit gyengébben sikerült. Egyrészt nem megy át komoly fejlődésen, szinte azonnal tud mindent, ami az orgyilkos léthez szükséges, másrészt pedig világnézetében egy elég egyszerű emberről beszélünk, akinek brit vagy amerikai egyre megy, ameddig meg tudja védeni a maga kis törzsét, miközben pedig már-már szinte naivan bután hangoztatja a „minden ember szabad” mantrát.

Sajnos az sem javít sokat rajta, hogy ezek mellé a szinkronhangját sem sikerült eltalálni, az őt játszó színész kicsit gyenge és bizonytalan, ami különösen annak tekintetében tűnik fel, hogy a többi karaktert viszont szinte tökéletesen hozzák a művészurak- és hölgyek. Az írás és a szinkron általános minőségét tekintve az anyag simán felér egy hollywoodi produkcióval, így kissé furcsa, hogy miért pont Connor lóg ki lefelé a sorból. 

Ahol azonban nem lóg ki a sorból, sőt, új sztenderdeket állít fel, az az animáció minősége. A Ubisoft számos új animációs fázissal bővítette ki és tette még organikusabbá a free run-rendszert, amire a megváltozott helyszínek miatt volt szükség. Az Assassin’s Creed 3 ugyanis alapvetően két városban, Bostonban és New Yorkban játszódik, azonban tetemes mennyiségű időt fogunk eltölteni az őket összekötő, és a környéken elterülő erdőkben és vadonban. A két város egyébként fantasztikusan részletgazdag és kidolgozott, habár kisebbek, mint a sorozat korábbi részeiben modellezett települések. A vadonnal együtt persze még így is nagyobb a bejárható terület, mint korábban bármikor, illetve a városok méretének csökkenése egyben azt is magával hozta, hogy sokkal több érdekességet fedezhetünk fel bennük, és úgy általánosan, sokkal inkább zajlik az élet az utcákon, és minden szinte minden sarkon valami új dologba futunk bele.

III. oldal

S habár a városokban nagyjából úgy közlekedünk, mint korábban, az épületek falain keresve a kapaszkodókat, háztetőről-háztetőre ugrálva, szénakazalba esve, a vadon egy egészen másféle mozgáskultúrát követel meg főhősünktől. Itt a fák lombjain, kiálló ágain ugrálhatunk át, lendülhetünk tovább félelmetes sebességgel és dinamikával, már ha éppen sikerül nem félrenéznünk valamit. Nem fog sokszor előfordulni, mert a természet törvényeihez képest gyanúsan sok az olyan ág, ami direkt úgy áll, hogy tovább tudjunk jutni rajta a következőre, de ezt elnézzük. Annak érdekében, hogy a potenciális leesésből fakadó frusztrációt csökkentse, a Ubisoft kicsit egyszerűsített is a free run-rendszeren, melyhez már elég csak egy gombot nyomnunk, és az egész nagyon jól működik: csak az esetek elég kis részében érti félre a program, hogy mit is szerettünk volna csinálni.

Ehhez hasonlóan a harcrendszer is fejlődött és alakult az előző rész óta, s most már minden korábbinál jobban hasonlít a Batman: Arkham Asylum által behozott szisztémára. Alapvetően annyiról van szó, hogy egy gombbal támadunk, eggyel pedig védekezünk, ha az éppen ránk támadó rosszarcú feje felett megjelenik az ikon. Ha sikeresen blokkoltuk a beérkező csapást, egy ellentámadás, és máris a földön, egy nagy vértócsában fekszik áldozatunk, vagy éppen előhozhatunk egy olyan kombinációt, melynek eredményeként rögtön több társa is követi a példáját. Néhány olyan keményebb ellenfél akad, ahol a blokkolás-ellentámadás nem jön be, ebben az esetben egy harmadik gomb használatával meg kell törnünk a védekezését, majd utána legyűrnünk, de nyilvánvalóan ehhez sem kell diploma.

Az egész harcrendszer végtelenül egyszerű, azonban igen-igen élvezetes, és filmszerű látványt nyújt. Ezek miatt pedig azon vehetjük észre magunkat, hogy amikor csak lehet, az éles küzdelmet választjuk az olyan stílusosabb opciók helyett, mint a füsttel eltűnés. A kornak megfelelő módon persze akadnak primitív, elöltöltős puskák, melyeket ellenfeleink ránk irányíthatnak; ennek kivédésére azonban elég magunk elé rántani az egyik közelben tartózkodó kollégájukat golyófogónak. A menekülés is jóval egyszerűbbnek tűnik, mint korábban: emberünk automatikusan elrejtőzik a magas fűben és a rekettyésben, illetve a tömegbe történő beolvadáshoz sem kell már kifejezett tömeg – elég, ha csak beállunk két álldogáló ember közé, és szinte azonnal „láthatatlanok” leszünk a minket üldözők számára.

A játék egyik fontos újdonsága, hogy esetenként kiszabadulhatunk a nyílt vízre egy hajó kapitányaként, hogy tengeri ütközeteket vívjunk meg. Ilyenkor a kamera félig-meddig befixálódik főhősünk mögé, s feladatunk, hogy irányítsuk az árbocos famonstrumot. Sokszor maga a navigáció is eléggé izgalmas tud lenni a nehéz, köves-sziklás részeken, ám igazán akkor kezdünk majd el izzadni, amikor elindul a csata egy másik hajóval. Nekünk kell megmondanunk a legénységnek, mikor mennyire engedjék le az árbocot, hogy megfelelő közelségbe vagy távolságba kerüljünk az ellenséges fregattal szemben, miközben megpróbálunk úgy helyezkedni, hogy az ne tudjuk kilőni minket, mi viszont ki tudjuk őt. Feszültséggel teli pillanatok jönnek, mikor az ágyúk elsütése után az újratöltésre várunk, de nem csak a hajótestet rombolhatjuk, hanem átszakíthatjuk a vitorlákat is, illetve megpróbálhatjuk megszállni a konkurens fedélzetét – ilyenkor természetesen már közelharcban dől majd el a csata végkimenetele. Az irányítás és a megvalósítás tökéletes, és ad egy kis változatosságot, hogy elszakadhatunk az alap játékmenettől.

IV. oldal

 Az Assassin’s Creed II vára után ezúttal egy saját birtokot kapunk, amit szépen lassan fejlesztgethetünk. Piciny birodalmunkat külön küldetések teljesítésével tudjuk gyarapítani, melyek után egyre több szakember csatlakozik hozzánk, akik újabb és újabb épületeket húznak fel területünkön, s így képesek leszünk általuk egyre többféle dolgot gyártani, majd azokat eladni, és így tetemes mennyiségű extra bevételre szert tenni. Sokszor a gyártáshoz szükséges alapanyagokat a vadonból kell megszereznünk, vadászat útján. Ez elég egyszerűen működik: ki kell szúrnunk a természetben fellelhető nyomokat, követni az állatot, vagy éppen csapdát állítani neki. Ha pedig egy-egy megtermettebb, agresszívabb jószággal kerülnénk szembe, aki élete védelmének érdekében ránk támad, csak egy kis QTE-gombnyomkodást kell teljesítenünk ahhoz, hogy túléljük a találkozást, és leterítsük, majd megnyúzzuk az állatot.

A multiplayer nem ment át komoly változásokon az előző rész óta, így aki kedvelte az Assassin’s Creed többjátékos részét, az most is szeretni fogja, aki pedig gyűlölte, annak most sem fog megváltozni a véleménye. Mindenesetre az évek során szépen kiforrt a dolog, bár a játékmenet alapvetően ugyanaz maradt: igyekezzünk elrejtőzni a többiek elől, csendesen megölni a másikat, vagy éppen elmenekülni a minket üldözők elől. A harmadik rész egyik újdonsága a domination mód, ahol csapatosan kell elfoglalni a térkép egy-egy pontját. Alapvetően a játékmenet itt sem különbözik sokban a már megszokottaktól, de tény, hogy némileg pörgősebb és rengeteg izgalmas percet szerezhet, főként a remekül megtervezett és kialakított térképek miatt.

Az alapvető fejlődési rendszer és a perkek megszerzése is maradt, de az életben maradásban, illetve a hatékonyságban segít néhány újabb képesség. Az egyikkel pénzt szórhatunk szét a földön, amire persze azonnal ráugrik a környező tömeg, így kiugraszthatjuk a jónép között rejtőző ellenfelünket – hacsak nem annyira okos, hogy ő is rámozdul a zsetonra. A blender segítségével rámásolhatjuk karakterünk kinézetét egy tömegben álló NPC-re, így nehezebben fognak kiszúrni, míg egy másik perk lehetőséget ad arra, hogy lassulás nélkül tudjunk átfutni a tömegen.

A legélvezetesebb móka azonban mégis a szintén új Wolf Pack játékmód, ahol végre nem a többi játékostól kell félnünk. Itt legfeljebb négyen működhetünk együtt annak érdekében, hogy időre levadásszunk kijelölt NPC célpontokat. Ha sikerül, akkor kapunk további extra időt, és mehetünk a következő adagra. A játékmód célja elméletileg az lenne, hogy a csapatunkat összehangolva egyszerre és maximális hatékonysággal gyilkoljuk meg a célpontokat, ezzel némi bónuszt bezsebelve, azonban jelenleg ez még nem igazán működik: az időkorlát annyira szűkös, hogy egy nagyon-nagyon összeszokott és profi brigád szükséges ehhez, egyébként mindenki csak a saját emberéhez rohan és megpróbálja minél előbb eltenni láb alól.

V. oldal

Problémák? Nos, azokból nem sok van, és főként nem a grafikában. Az Assassin’s Creed 3 fantasztikusan néz ki, és amennyi grafikai hibát találunk, azt is inkább annak tudhatjuk be, hogy valószínűleg elértük a jelenlegi konzolgeneráció technológiai határait. Akadnak viszont érdekes hibák a rongybaba-fizikával kapcsolatban, és tetemes mennyiségű bug szerteszét a kampányban, melyek sokszor azt is megakadályozzák, hogy továbbjussunk. Ezek közül érthetetlen, hogy néhányat miért nem tudtak észrevenni a tesztelők, a játék elején egy hibát háromszor-négyszer is viszonylag egyszerűen tudtam reprodukálni egymás után. 

Ezen kívül már csak azt tudnám felróni, hogy a kampány talán nem sikerült olyan érdekesre, mint néhány korábbi részben. A korszak fantasztikus választás, a történelmi hűség pedig lenyűgöző, de talán kicsit túl szétszórt, túl nagyot akart fogni – s persze, ahogy azt korábban írtam, Connor nem elég jó karakter. Ráadásul a mellékküldetések elég nagy hányada érdektelen, egy idő után nem sok motivációt érzünk majd a teljesítésükre, mert az értük járó jutalmaktól sem vágódunk földhöz.

Ami azonban számomra egyértelmű, hogy az Assassin’s Creed 3 egy nagyszerű, magába szippantó, lehengerlő alkotás, méltó zárása egy generációnak. Még akkor is, ha a befejezés után valószínűleg jó ideig vakarásszuk majd a fejünket…

Platformok: Xbox 360, PlayStation 3, Wii U, PC

Tesztplatform: Xbox 360

Tesztek

{{ i }}
arrow_backward arrow_forward
{{ content.commentCount }}

{{ content.title }}

{{ content.lead }}
{{ content.rate }} %
{{ content.title }}
{{ totalTranslation }}
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mond el mit gondolsz a cikkről.
{{ showMoreCountLabel }}

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward