Egy reboot optimális esetben úgy lehel életet egy, a tetszhalálból visszatérő klasszikusba, hogy megőrzi annak erényeit és jellegzetességeit. Ám olcsó nosztalgiázás helyett alkalmazkodik az új érához, és a saját jogán is élvezetes trónkövetelőként nyűgözi le az érdeklődőket. Ez persze lottóötössel felérő, kirívó-örvendetes esemény. Jóval gyakoribb, hogy egy avétos, a múlt mákonyával kábító utánérzéssel szúrják ki a rajongók szemét. De az sem példa nélküli, hogy egy harmadvonalbeli ötlet feltupírozásához-kicsinosításához használják fel a milliók által kedvelt karaktereket, és a végeredménynek annyi köze van az eredetihez, mint tarajos sülnek a kvantumelmélethez.
Akad azonban egy jóval ritkább újragondolás-típus is. Ezt az általános döbbenet és tanácstalanság szürke, lábszagú atmoszférája lengi be. Ennek fő oka, hogy tisztán érződik, hogy a készítők nem nagyon hitték, hogy elnyerhetik a licenszt, és olyannyira beletörődtek a vereségbe, hogy a sikerre nem is készültek fel. Aztán a szerződés aláírásakor esélyesen olyan arcot vágtak, mint aki egy partin heccből-viccből kísértetet idéz, majd magára vonja Ted Bundy, Andrej Csikatilo és Hasfelmetsző Jack pokolgyötörte árnyainak őszinte-osztatlan figyelmét. A katasztrófa borítékolható.
Sajnos, ahogy az bő tíz perc után világossá válik, az Addams Family – A galád család is ezen művek szürke-szomorú sorába illeszkedik. Holott papíron minden stimmel. A villamosszékbe szíjazva teázgatást ideális délutáni programnak tartó Gustavo Gomez elégedettebb nem is lehetne. Hű komornyikja, a három méter körüli, közveszélyes őrülthöz képest meglepően szolgálatkész Görcs igényesen-akkurátusan vezeti a háztartást. Így lakhelye pont annyira poros és lehangoló, amennyire az egy kísértetkastélytól elvárható. Neje, a fakószürke, elegáns Mortenzia valódi lelki társa, akinek egy sírrablással egybekötött holdfényes vacsora során elmesélheti a legféltettebb titkait is. Leánya, Szerda zsenge korát meghazudtolóan kegyetlen, és fia, a kiskamasz Mopszli az ősi hagyományoknak megfelelően lassan be kell, hogy bizonyítsa, hogy férfivá érett. Főleg ez tölti el örömmel, hiszen a jeles eseményre vajákos édesanyja és bátyja, Ragya mellett hébe-hóba sajátos szívjóságtól vezérelve a lefejezésén mesterkedő szerettei is hivatalosak.
Ám a tünékeny-törékeny idill egy szempillantás alatt odavész. Egyrészt kisül, hogy a várva-várt rítus kulcselemét, a szablyaforgatást unalmas marhaságnak tartó fiát nem kanyaró, hanem vívás ellen oltották be. Másrészt egy házszépítő valóságshow a kertvárosok idealizált eszményképét istenítő házigazdája eltökéli, hogy lerombolja a csicsás-szirupos lakótelepe látképét nagyban rontó kúriát. Záróakkordként igazolva, hogy a szegény embert az ág is húzza, lázadó lánya színes ruhákkal sokkolja szüleit, és iskolába kezd járni.
A hiba nem az ön készülékében van
Izgalmas kiindulópont, és vitathatatlan, hogy a több szálon futó, üresjáratok nélküli történetre nem lehet panaszunk. A főbb karakterek egytől-egyig kiforrott, saját célokkal-vágyakkal bíró egyéniségek, és megannyi, jópofa mellékalak dobja fel az összképet. De fájó, hogy a külsőségeket leszámítva szinte nyoma sincs az elődök a bájosan kifacsart, az éjsötéten morbid és a szellemesen abszurd között ingadozó humorának. A kiskanállal adagolt társadalomkritika és a modern világban csetlő-botló különcök hányattatásai jelentik a fő csapásirányt. Ergo a tortába sütött sztripperhez, vagy a cserkésztáborbeli lázadáshoz hasonló, emlékezetes epizódokat elfelejthetjük, és a frappáns egysorosoknak is búcsút inthetünk. Ez főleg a rendületlenül turbékoló szerelmesek párbeszédein érződik: enyelgéseik laposak és sablonosak.
Ez már önmagában is komoly gyomros az előzmények tükrében többen és jobban bízóknak, viszont a kegyelemdöfést a mondanivaló, pontosabban annak tálalása viszi be. Míg a korábbi adaptációk kulisszahasogató, célzatos-lebutított ömlengések nélkül mondtak szépet és jót a normalitás viszonylagosságáról, az önmegvalósításról vagyaz összetartás fontosságáról, itt egyik nívótlan megoldás a másikat követi. A gonosz tévésztár megtévesztett csatlósai átlagosságra biztató dallal terjesztik úrnőjük eszméit, és rendszeresek az álmosítóan unalmas-giccses monológok. Két-három erőltetett lelkifröccs után a legpacifistább, gyárilag toleráns élőszent agyában is felmerül, hogy hajnalban dafke láncfűrésszel fog kopogtatni szomszédjai ajtaján.
Természetesen adja magát a következtetés, hogy az értelmezési keret a rossz. Megeshet, hogy direktorok nem az Anjelica Huston , Christopher Lloyd, és a néhai Raul Julia nevével fémjelzett epizódok, vagy a még régebbi feldolgozások rajongóit akarták becsalni a moziba. Inkább egy új generációval próbálták megismertetni a bizarr pereputtyot, és az ő igényeikhez szabták a cselekményt. Csakhogy ennek némiképp ellentmond, hogy rengeteg az utalás a franchise ezen ágának képviselőire: hovatovább, a sztori részben az 1964-től 1966-ig futó sorozatból lehet ismerős Addams-ék rajongóinak.
Ráadásul további, minimum gyanúra okot adó furcsaság, hogy a poénok tekintélyes hányada teljesen nyilvánvalóan nem a legfeljebb negyedik osztályba járókat célozza meg. Persze akadnak primitívebb, altesti gegek is, ám a komplexebb-kidolgozottabb tréfák java szóvicc, vagy híres horrorok paródiája. Azaz ha kihagytuk az 1978-as A testrablók támadását, és erre a Mikulás létezését ténynek elfogadó kisklambóknál tisztes sansz van, aligha ismerjük fel Donald Sutherland vérfagyasztó sikolyának kifigurázását. Ezért a film három területen is megbukik. Elvégre fekete komédiának túl gyermekded, ifjúsági vígjátékhoz képest túlságosan sok benne a fiataloknak nem érthető poén, és tanmesének hajmeresztően primitív, egyben ártóan szájbarágós. Felfoghatatlan, hogy pontosan kiknek is szánták. A koncepciótlanság egyébiránt személyes élményem alapján érezhető a fogadtatáson is. Ugyan egyetlen előadásból merész mély-magvas következtetéseket levonni, ám jelzésértékű, hogy az általam megtekintett vetítésen a nézők kilencvenöt százaléka méla unalommal meredt a vászonra. Megkockáztatom: egy gyászszertartással kombinált sakkversenyen is kedélyesebb-oldottabb hangulattal kalkulálnak a szervezők.
Összességében tehát Addams-ék visszatérése az ötlettelen-érdektelen alibizés iskolapéldája. Vagyis ha egy sötét humorú, vígjátékra vágyunk, inkább az 1991-es örökbecsűt vegyük elő. Ha pedig egy groteszk elemekben bővelkedő, de ennek ellenére családbarát kikapcsolódást keresünk, akkor a Kuflik kalandjain kacaghatunk.
