A játékipari túltermelés egyik kellemetlen mellékhatása, hogy az embernek egyszerűen nincs ideje behatóan foglalkozni valamennyi megjelenő címmel, hiszen a digitális terjesztésnek és a gombamód szaporodó indie-stúdióknak köszönhetően egy kurta hét alatt annyi mű lát napvilágot, mint régebben egy-másfél hónap alatt. Ezért, ha egy játék kicsit is gyanúsnak tűnik (hogy nem jó benne valami), a többség hajlamos csupán egy gyors pillantást vetni rá, majd örökre elfelejteni azt, hogy valaha s létezett.
Az Ultimate Chicken Horse is ezen fenntartással kezelt programok hosszú sorát gazdagítja, mert tényszerűen nézve egy alacsony költségvetésű partijátékkal állunk szemben. Az összhatást még tovább rontja az erőltetetten aranyosnak szánt grafika, amire rápillantva nehéz szabadulnunk a gondolattól, hogy a programot három, sálat és Kossuth-szakállat viselő, kizárólag szójatejes-koffeinmentes fair trade kávén élő hipster hozta össze, akiknek a száját naponta hatszor hagyja el a posztirónikus kifejezés, és az egyikük hét év alatt írt négy oldalt egy forgatókönyvből, ami szerinte elégséges jogalap ahhoz, hogy a blogján filmipari bennfentesként hivatkozzon magára mind a tizenöt, jórészt spambotokból álló olvasója előtt.
Amennyiben azonban mindezen kedvezőtlen előjelek ellenére adunk egy esélyt a játéknak, újfent megbizonyosodhatunk arról, hogy a közhelyek nem véletlenül terjedtek el, mert az Ultimate Chicken Horse-ra valóban igaz, hogy nem szabad első látásra ítélnünk. Ha így teszünk, akkor ugyanis egy kifejezetten kellemes és szórakoztató alkotástól fosztjuk meg magunkat. Az UCH egy egyszerű, de nagyszerű alapötletre épül, jelesül arra, hogy vajon mennyire vagyunk képesek reálisan felmérni a saját, valamint ellenfeleink képességeit. A játékban ugyanis az a feladatunk, hogy egy akadálypályát építsünk két pont között, majd a butácska külsejű állatkákat irányítva eljussunk a kezdőponttól a célig. A játékosok minden kör elején elhelyezhetnek egy tereptárgyat, majd meg kell próbálniuk elérni a végpontot, amiért viszont csak akkor jár pont, ha a gép úgy ítéli meg, hogy az elég nehézre sikerült.
Ezért a trükk az, hogy úgy próbáljuk meg lerakni a szögesdrótokat, nyílpuskákat, körfűrészeket, fekete lyukakat, teleportkapukat és egyéb, idegölő csapdákat, hogy mi még keresztül tudjunk jutni a halálos veszedelmet jelentő szakaszokon, de a többieknek ez ne sikerüljön. Ez eleinte nem igazán nagy kunszt, de ahogy telnek a fordulók, úgy válik egyre zsúfoltabbá a pálya és kétszer is meg kell gondolnunk, hogy mit teszünk, mert egy-egy ármányos gépezet hatástalanítása nem csak nekünk válhat előnyünkké és természetesen az is meglehet, hogy egy több kör alatt felépített, körmönfont, sőt, már-már démoni csapdarendszerünk okozza a halálunkat. Megkezdődik tehát a higgadt és logikus kalkuláció, ami az egész játéknak ad egy pikáns és hallatlanul mulatságos mellékízt, mert időnként azért mellbe fog csapni minket a felismerés, hogy azon agyaltunk másfél percig, hogy miképpen küldjünk a pokolra egy olcsóbb mesekönyv valamelyik oldaláról kilépett lovacskát, illetve hogy azon kezdünk el teli torokból röhögni, hogy a tündéri kis mosómaci csak megcsúszott a taktikusan lerakott zsírfolton és lezuhant a semmibe, vagy esetleg zuhantában még egy lövedék is keresztülfúrta az aprócska testét. Külön jó pont jár a fejlesztőknek azért, hogy ha még csak béta-jelleggel is, de már nem csak helyi, hanem online multiban is kihívhatjuk a cimboráinkat némi fergeteges hangulatú kisállat-gyilkolásra.
Összességében, ha van kivel játszanunk és nem kapunk hidegrázást a könnyed mókától, akkor az Ultimate Chicken Horse egy közel kötelező vétel. Az egyetlen negatívum, amit fel tudok hozni az az, hogy idegenekkel nem lehet játszani, de persze ebben is van némi ráció, mert azok, akiket ismerünk, garantáltan nem lépnek ki édesanyánk általuk tényként kezelt mesterségét ordibálva, ha zsinórban hetedszerre vesszük az elejét a győzelmüknek egy minden mértéken túlmenően aljas akadállyal.
