A lantom gyönge, vagy a hitem-e?
Az 1999-es American Movie joggal foglalja el helyét a legérdekesebb és legemlékezetesebb dokumentumfilmek között. Chris Smith remeke ugyanis azt mutatja be, hogy a tehetségtelen, alkoholista, adósságtengerben fuldokló, és lényegében szülei kegyelemkenyerén tengődő Mark Borchardt miképpen hozza emberfeletti kitartással tető alá Covennek keresztelt, borzalmas horrorját. Az ehhez szükséges pénzt a nyolcvankettőt taposó, szenilis nagybátyjától megszerző, és grandiózus terveket fontolgató fantaszta hányattatásai lenyűgözőek. Bár szerény lehetőségei, szakmai antitalentumsága és mentális egészségét kikezdő démonjai miatt technikailag a startmezőre lépés előtt kudarcra ítéltetett, ő mégis erőt vesz magán, és Fortuna képébe kacagva diadalt arat.
Ráadásul az is kisül, hogy kizárólag az épelméjűségét végképp megkérdőjelező vágy hajtja, hogy elég pénzt szerezzen ahhoz, hogy belevághasson hosszú esztendőkön át tervezett drámájába, a hamvába halt Northwesternbe. Vagyis sokkal többről van szó egy gyengécske rémmesénél. Smith nem csupán az önnön korlátaitól szabadulni képtelen amerikai munkásosztály elé tart kérlelhetetlen-kendőzetlen őszinteségű tükröt, hanem a megszállottság hegyeket megmozgatni képes, szent őrületének is ércnél maradandóbb emléket állít.
A magam részéről biztos vagyok abban, hogy a kenyerét korábban kaszkadőrként kereső Sam Hargrave direktori szárnypróbálgatása, a Tyler Rake: A kimenekítés is megihleti majd a valóságot feltárni igyekvő művészeket. Mert a Russo testvérek aktív-óvó támogatásával elkészített alkotás tankönyvi példája az álomgyárat évtizedek óta mételyező, gyalázatos-szellemtelen alibizésnek. Egyben remekül igazolja, hogy az önálló ötletek és az ambíció hiányát egy határon túl nem lehet egy szegényebb mikroállam nominális GDP-jének megfelelő summával pótolni.
Die Sünden der Väter
A képességeit az afgán fronton tökéletesre csiszoló Tyler Rake (Chris Hemsworth) a kiégett-gátlástalan profi díszpéldánya: érzelmileg eltompult, hivatásos gyilkológép, aki csak testben és nem lélekben tért haza a harcmezőről. Ergo, mivel fikarcnyit sem törődik a saját életével és nincsenek skrupulusai, a létező legeszményibb zsoldos. Tudását egy titkos, fedett-fekete akciókra specializálódó, illegális szervezet berkein belül kamatoztatja, és mikor felbérlik, hogy szabadítsa ki India legelvetemültebb drogkereskedőjének fiát egy bangladesi gengszter karmai közül, egyből igent mond.
Ez visszatekintve pályafutása legkomolyabb hibának bizonyul, mert egyrészt a fél Dakkát vasmarokkal irányító, nagypályás nepper a saját fogdmegjei mellett a kilóra megvett, hivatásos rendfenntartókat is beveti, hogy visszaszerezze a kölyköt. Másrészt ennél is súlyosabb probléma, hogy hivatásából adódóan hiénatermészetű és sakálerkölcsű atya sem játszik nyílt lapokkal, azaz nem várt meglepetések nehezítik a dolgát.
Ám az öldöklés izzó hévvel fortyogó poklának tüzében megedzett veterán nem adja fel. Váratlanul feltámad leszerelése óta takaréklángon pislákoló lelkiismerete, és eltökéli, hogy kerül amibe kerül, de sajátos vezeklésként mindenképpen hazaviszi az ártatlanul szenvedő kamaszt.
Nem nyert
Nem éppen díjnyertes alaphelyzet, ám tény, hogy papíron több sem kell egy mérsékelten komplex, viszont mesterien megkoreografált vérfürdőkben bővelkedő, búbánat-feledtető hentorgiához. Sajnos azonban kivitelezés jóformán az összes területen messze az elvárható minimum alatt marad. Az, hogy sanszosan pár, a nagyszünetben rabló-pandúrosat játszó, kiscsoportos óvodás kergetőzés közben elejtett félmondataiból különb sztori bontakozik ki, mint a forgatókönyvből, bőven bocsánatos vétek. Hasonlóképpen, az idézhetetlen, papundekli-ízű dialógusokon is legfeljebb az otthonuk magányában eltartott kisujjal Bergmant elemezgető, főállású esztéták háborodnak fel.
De az, hogy karakterábrázolásról abban az esetben is legfeljebb elveink feladásával beszélhetünk, ha egy felheccelt-beállt junkie egy, a képünkbe nyomott 357-es revolverrel akar erre kényszeríteni minket, már nehezen védhető. Hiszen a szintén faék-jellegű cselekményvezetésű John Wick-trilógia felvonásain is sokat tudtak dobni a fura figurák.
Ám míg ott néhány trükkel a végítélet öltönyös angyalává varázsolták a Rémkirály becenévre maradéktalanul rászolgáló címszereplőt, és gondoskodtak arról, hogy a többiek is megérjék a pénzüket, itt ennek nyoma sincs. Csicsás öltönyökben feszítő, pszichopata gengszterek, feltörekvő suhancok, korrupt hekusok és hasonló, abszolút feledhető, továbbá halmazati büntetésnek kifejezetten hitványul megformált, másfél dimenziós papírmasé-kliséknek kéne lekötnie a figyelmünket. Maga Rake sem kivétel, hovatovább, messze ő a legelrettentőbb példa: egy karizma, személyiség és egyedül rá jellemző manírok nélküli, stílustalan-elcsépelt, két lábon járó fekete lyuk. Sorsa totálisan érdektelen, mivel felszínessége miatt egyetlen kurta percig sem tudunk hozzá érzelmileg kötődni.
Ez pedig még akkor is borotvaélesre fent tőrkést döfne a koncepció lüktető-dobogó szívébe, ha egymást érnék a szemet gyönyörködtető, egyben parádés megoldásokkal kényeztető lövöldözések és verekedések. De ilyesmiről álmodozni is fölösleges. A gyors-kegyetlen küzdelmek egy-két csúcspontot leszámítva szegényházi hangulatot árasztanak magukból, és messze nem annyira kimunkáltak, hogy a döbbenettől leesett állunkat keresgéljük. Egyetlen erényük nyers brutalitásuk, ám csodában ezen a fronton sem érdemes reménykedni – rejtély, hogy mire ment el a hatvanötmillió dolláros költségvetés.
Verdikt
A zöldfülű direktor lagymatag debütálása gyakorlatilag a modern filmgyártás húsba vágóan fájdalmas és minimum heveny, ordibálós-csapkodós idegrohamig hergelő vádirata. Mert akárhogy is nézzük, hiába egyesítették erejüket az álomgyár befolyásos nagyágyúi kedvenc, milliók által félistenként tisztelt színészükkel, fáradozásaik gyümölcse semmivel sem különb az olcsó-igénytelen kábelcsatornákon vetített marhaságoknál.
Az egyetlen különbség az, hogy ezúttal egy tehetségét takarékra tevő szupersztár, és nem Steve Austin, Dolph Lundgren, Scot Adkins vagy Steven Seagal vág irtóztató rendet a gonosz csatlósainak ármányos soraiban. De ez kevés ahhoz, hogy megmentse az efféle blődlik büdzséjének soksorosából gazdálkodó, és ennek ellenére rútul elbukó végeredményt attól, hogy nem sokkal a nyitány után tömény-meddő unalomba fulladjon. Így, mivel a produkció élvezeti értéke pariban áll a zoknipároztatáséval és egy nyögvenyelős-vontatott szülői értekezletével, ne kockáztassunk. Garantált, hogy ha nyitva tartjuk a szemünk, találunk magunknak szórakoztatóbb elfoglaltságot.
