- „Pearl-Harborért most részben már bosszút álltunk. De a bosszú csak akkor lesz teljes, ha megbénítjuk a Japán tengeri hatalmat."
Roland Emmerich a Függetlenség napja óta tudható, hogy szereti az amerikai hősökre épített, világmegmentős, hatalmas csatákkal tarkított filmeket. A csendes-óceáni hadszíntér tekintetében döntő, a háború menetét megfordító csata joggal szerepel a tankönyvekben és könnyen lehet, hogy a neve is sokaknak ismerősen cseng. Ha pedig eddig nem, akkor majd a film után, ugyanis részletesen a szánkba rágják, hogy bizony döntő volt, bizony megfordította és bizony az amerikaiak hősök. A film viszont nem csak magára a csatára fókuszál, hanem korábban kezdi a mesélést. Japán és az USA nem mindig voltak ellenségek, sőt egész jól alakult az ismerkedés a két nemzet között és a második világháborúba nem is nagyon avatkozott bele (direkt módon) a nagyhatalom amíg a Pearl Harborban történtek meg nem győzték erről.
A szereplők tekintetében sajnos a sokat markol keveset fog elve érvényesült, ugyanis a Gyűrűk ura rendezői kibővített változatának hossza talán elég lett volna, hogy mindenki rendesen beleférjen. Adott Richard 'Dick' Best (Ed Skrein), aki vakmerő pilóta karakterén keresztül mesél bajtársakról, veszteségről és a családról – ő kapta a legtöbb lehetőséget és az ő vállát nyomja az a teher is, hogy „mindent” bemutasson és keretbe helyezzen, de még ez is kevés volt néhol, a bekezdés elején emlegetett probléma miatt. Nimitz admirális mellett az amerikai parancsnokság is megjelenik (Dennis Quaid, Patrick Wilson, Woody Harrelson), de a szerepük sokszor kimerül annyiban, hogy felmondják a történelemkönyvek szövegét nagy homlokráncolás és drámai egysorosok közepette.
Sőt, hogy korrektek legyünk a japán oldal is felvonultatja a maga neveit és itt, egyfajta gesztusként róluk is hősökként beszél a film, hiszen háborúban mindenki tette a dolgát, szolgálta a hazáját. Ettől függetlenül úgy gondolom akkor is létezik olyan, hogy agresszor, vagy bosszú. Egyik fél sem húzhatja ki magát az alól, hogy ahol csak lehetősége volt, ott páros lábbal taposott bele a másikba, ennek a misztifikálása és évtizedek elmúltával a pátoszba borított feltálalása sem változtat semmin.
És itt válik a film nehezen követhetővé. Hírszerzés és stratégiai döntések, haditanácsok, a két oldal katonai megbeszéléseibe való belepillantás mellett csatajelenetek tarkítják a filmet, mindeközben pedig az egyszerű pilóták, a nehéz döntések jelenetei, egy kis családi dráma is pörög. Vagyis tény, a film egy pillanatra sem kapcsol vissza lassabb fokozatra és ha épp nem feszültséget keltő jelenetet vagy stresszes pillanatokat nézünk, akkor robbanások, fegyverkereplés szakítja szét a pillanatot és élet-halál harc zajlik a szemünk előtt. A történelmi háttér 1-1 mondatba van sürítve és aki kicsit járatos a történetben annak nem lesz nehéz dolga, ha követni akarja a történetszálat. A többiek néha kapkodni fogják a fejüket, de a lényeg ugyanaz marad: ők megtámadtak minket, mi visszaütünk és most mi vagyunk az erősebbek.
A karakterek is ehhez mérten tudnak érvényesülni, mert habár jól össze lettek válogatva, a sok cikk-cakkban a mélységre, a kifejtésre nem maradt idő és hely.
Amin viszont látszik, hogy nem spóroltak, az a CGI. Sok a háborús jelenet, ami a film jellegéből adódóan nem meglepő és valóban átjön, hogy a háború egy mocskos műfaj – számunkra pedig izgalmas a székekből figyelve. Nem kell izgulni az amerikai hadseregért, mert tudjuk mi lesz a dolog kimenetele, az pedig, hogy hogyan jutnak el addig szintén tudvalevő: sok áldozat, vér, verejték és a többi.
A Midway valóban emléket akar állítani a történelem ezen szeletének, azonban a kapkodás és a mindent zsúfoljunk bele elv sekélyessé, elnagyolttá teszi minden törekvését – látszik, nem történészeknek készült ez az alkotás. Ha azonban háborús filmre, rengeteg csatajelenetre, vadászgépekre, hajókra, tengeralattjárókra vágyunk és a vérünk felpezsdül az akciójelenetektől, akkor kellemes 2 órának nézünk elébe.
