Az űrutazás egyike az emberiség által vállalt legnehezebben kivitelezhető feladatoknak. Egy kilogramm teher rakétával való feljuttatása alacsony földkörüli pályára jelenleg nagyjából 10 ezer dollárba kerül. Az emberi utasok feljuttatásának költsége pedig eléri 100 ezer dollár kilónként. De hol van az megírva, hogy csak rakétával lehet feljuttatni bármit vagy bárkit is? Űrliftről már hallottunk, de még annál kényelmesebb lenne egy maglev vonat ülésében hátradőlve pályára állni.
Valójában persze ez se nem egyszerű, se nem kényelmes, de a jelenlegi technológiával elviekben megvalósítható célnak tűnik. George Maise és James Powell (a lebegő mágnesvasút egyik feltalálója) dolgozta ki a Startram nevű projekt terveit, amely gyakorlatilag egy földkörüli pályára vezető maglevpálya lenne.
Mivel a maglev lényege, hogy a jármű nem érintkezik a sínnel, hanem fölötte lebeg, a tervezők szerint különösebb akadályok nélkül elérhető vele olyan sebesség, amely már lehetővé teszi a pályára állást. Ez 9 kilométer megtételét jelentené másodpercenként (32 400 km/h). A jelenlegi magleves világrekord 600 km/óra körül van, így az űrjárműnek ennek legalább ötvenszeresével kellene haladnia. A mérnökök szerint ez némi átalakítással megoldható.
Az indítórendszert utasok szállítására tervezik, így a gyorsulást igyekeznek 3 g alatt tartani, ami azt jelenti, hogy 5 percig tartana elérni stabil pályához szükséges sebességet. Ez idő alatt a jármű körülbelül 1600 kilométert tesz meg, így ilyen hosszú pályára lenne szükség. Ez pedig nem hosszabb, mint a nagyobb országokat átszelő vasútvonalak, mondják a tervezők. A kívánt sebességet elérve a jármű elhagyná a pályát és szabadon haladna tovább az űrben, ahogy a „hagyományos” űrsiklók.
Annak érdekében, hogy a légellenállás ne törje darabokra a járművet, a pálya egy vákuumcsöves alagútban futna, amelyben alacsony légnyomású környezetet biztosítanának egy magnetohidrodinamikus meghajtású vákuumszivattyú segítségével. Ez gondoskodna arról is, hogy a pálya nyitott végein ne szivárogjanak be a légköri gázok. A pálya nagy része a tengerszinten futna, a vége azonban 20 kilométeres magasságba emelkedne.
És hogy mi tartaná a magasban? Ha két kábelben az ellenkező irányú áram fut, akkor azok taszítani fogják egymást a gerjesztett mágneses tereknek köszönhetően. Minél nagyobb áramerősségekről van szó, annál nagyobb erővel taszítják egymást a kábelek. A fejlesztők azt tervezik, hogy egy földben vezetett kábelben 200 millió amperes, a lebegő alagútban levőben pedig ellenkező irányú, 20 millió amperes áramot vezetnek, ami még a vezetők húsz kilométeres távolsága esetén is elegendő erőt jelent méterenként 4 tonna teher megtartására, ami több mint kielégítő a projekt szempontjából.
A vákuumcső függőleges, illetve oldalirányú kilengését erős kábelekkel akadályoznák meg. A Dyneema nevű anyag kellően erős, ugyanakkor rugalmas is egy ilyen szerkezet apróbb mozgásainak csillapítására.
A Startram rendszere csupa olyan technológiából épül fel, amelyek már léteznek és alkalmazás alatt állnak. Mindössze ezek továbbfejlesztésére, nagyságrendi megnövelésére van tehát szükség, vallják a projekt kiötlői. Laikus szemmel kicsit meseszerűnek tűnik a dolog, de a Sandia Nemzeti Laboratórium munkatársai átvizsgálták a terveket, és nem találtak olyan részletet, amely elviekben ne lehetne megvalósítható.
A rendszer megépítése a számítások szerint 20 évet vesz igénybe és nagyjából 60 milliárd dollárba kerül, ami nem is tűnik olyan horribilis összegnek, ha összevetjük azzal, hogy az űrsikló projekt összesen 170 milliárdba, a Nemzetközi Űrállomás pedig eddig 150 milliárd dollárba került. És ami ennél is meggyőzőbb: a teherszállítás költsége kilónként 50 dollárra csökkenne! A tervezet megvalósulása lehetővé tenné az „átlagember” számára is a földkörüli pálya elérését. Az ötlet további előnye, hogy ha egyszer megépült a pálya, gyorsan lehet rajta nagy mennyiségű anyagot feljuttatni, szemben a rakéták kilövését megelőző hosszas előkészületekkel, így végre lenne egy olyan rendszer, amely időben képes reagálni az esetleges veszélyhelyzetekre.
 
