Bár elsőre könnyedén úgy tűnhet, hogy az 2008-as mumbai terrortámadások feldolgozása garantált sikerrel kecsegtet, valójában kevés hálátlanabb témát lehet elképzelni ennél. Egyrészt a városban négy napon keresztül tomboló, iszlamista Lashkar-e-Taiba fanatikusainak gyilkosságsorozata során a szélsőséges pribékeket is beleszámítva százhetvennégyen vesztették életüket. Ergo, mivel egy közelmúltbeli tragédiáról van szó, a rendező előtt két út áll. Vagy a maga kendőzetlen brutalitásában mutatja meg, hogy mi is történt, és vállalja, hogy egyesek kegyeletsértő, etikátlan hullarablónak bélyegzik, vagy holmi elvont, keveseket megszólító tanmesévé degradálja a valóságot. Másrészt egy efféle műnél még akkor is reális a veszély, hogy fiktív hőstettek a forgatókönyvbe erőltetésével tömény giccsorgia lesz a végeredmény, ha az áldozatoknak esélyük sem volt védekezni. Ám itt dokumentált- megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a Taj Mahal Palace Hotel alkalmazottjai közül egyesek messze többet tettek annál, mint ami elvárható volt. Fegyvertelen pincérek, szobalányok és recepciósok az életüket kockáztatva, sőt, ha kellett, feláldozva védték a vendégeket. Ugyanakkor akadtak olyanok is, akiknek egyedül az lebegett a szemük előtt, hogy még egyszer láthassák a családjukat.
Azaz egy olyan eseményről kéne hiteles, lehetőleg nem gyomorforgató-bazári képet adni, ahol a klasszikus értelemben vett hősiesség keveredik a vegytiszta gonoszsággal, és a nyers túlélési ösztön az élőszentek segítőkészségével. A korábban rövidfilmekben utazó Anthony Maras-nak tehát alaposan fel volt adva a lecke, és becsületére legyen mondva, messze a várakozások felett vette a kihívást. Az elsősorban a szállodában történtekre fókuszáló, de futólag más támadásokat is érintő műve a játékidő javában sikerrel elkerüli a sablonokat.
Ennek legfőbb oka, hogy ötletes megoldásként egyetlen, kiemelt központi hős helyett 6-10 kiemelt figurára, és másfélszer-kétszer annyi, kevésbé jelentős alakra fókuszál. Ez persze óhatatlanul ahhoz vezet, hogy a jellemek nem túl mélyek, és a szükséges minimumon túl senkiről sem tudunk meg semmit. Cserébe viszont körülbelül kéttucatnyi, hol hangsúlyosabb, hol rövidebb időre feltűnő, más-más elveket valló turista, munkás, vagy terrorista gondolataiba pillanthatunk bele. Karonülő csöppséggel magára hagyott bébiszitter, a túlélőket összefogni igyekvő főszakács, a halál torkában is harapó-őrjöngő ex-kommandós, maréknyi lőszerrel rajtaütést tervező rendőrtiszt, vízöblítéses vécére rácsodálkozó merénylő, vagy épp járni is alig bíró öregasszony. Nincs két egyforma szereplő.
Ráadásul a tekintélyes gárdának hála, a Hotel Mumbai vissza tudja adni az efféle, józan ésszel felfoghatatlan katasztrófák idegborzoló kiszámíthatatlanságát. Azt, hogy mikor felugatnak a fegyverek, tótágast áll a világ, és ha akarunk, sem tudunk mibe kapaszkodni. Hiába haladunk csoportban, segítőink jóindulata vajmi keveset ér egy percenként több száz lövésre képes gépkarabély, vagy egy kézigránát ellen. A bátrak egyetlen jutalma is gyakran csupán az, hogy agyonlövésük előtt elmondhatják magukról, hogy miközben mások lapítottak, ők nem ültek tétlenül. Nincs biztos pont, a gondosan felépített, vagy annak hitt terveket pedig egyetlen kurta szemvillantás alatt átírhatja a véletlen. Egy ajtó kinyitása, vagy cipő otthon felejtése is végzetes következményekkel járhat – netán kijuttathat a pokolból. Akármit is teszünk, kockajátékra hívjuk ki a sorsot, és ha a mi dobásunk az alacsonyabb, nincs irgalom.
Ez a sajátos-merész recept jól működik. A játékidő bő kétharmadában ide-oda kapkodjuk a fejünk, tövig rágjuk a körmünk, és elszörnyedünk, ha valakit leterítenek. Ám a direktor gyaníthatóan rutintalansága miatt sajnos időnként enged a közhelyek kísértésének, és letér a kikövezett útról. Ezért ha nem is fájóan, de meglehetősen sűrűek a hangulati egységet földre küldő, majd két lábbal a mellkasán ugráló epizódok. A rideg valóságot tükröző sztorit irreális-varázslatos megmenekülések hiteltelenítik, a pátosztól csöpögő képsorokról és párbeszédekről, illetve inkább hollywoodi henteldébe illő jelenetekről nem is beszélve. Így annak dacára, hogy az alkotásban benne volt egy valódi klasszikus ígérete, végül „csak” egy jó, a figyelmünkre abszolút méltó, ám távolról sem tökéletes drámát kaptunk.
