1. oldal - A globális falu
Marshal McLuhan "A Gutenberg-galaxis" című könyvének egyik legfontosabb és legszélesebb körben ismert fogalma a globális falu. A kanadai médiateoretikus már a hatvanas években úgy látta, hogy világunk a különféle kommunikációs technológiáknak köszönhetően lényegében egy faluvá zsugorodott, ahol mindenki tud mindenről, hiszen gyakorlatilag semmivel sem, vagy csak alig valamivel nehezebb felvennünk a kapcsolatot egy, bolygónk másik végén élő ismerősünkkel, mint valakivel, akivel egy szobában tartózkodunk. A szakember úgy vélte, mindezzel egy új korszak, mégpedig a globális felelősségvállalás ideje kezdődik el, amikor az emberiség valamennyi tagja felismeri, hogy mindenki formálja mindenki sorsát és mindenki ennek megfelelően cselekszik, vagy próbál cselekedni.
A jóval az internet széleskörű elterjedése előtt elhalálozó kommunikációs szakember állításaival nehéz vitatkozni. Csupán pár kattintás és olyan emberekkel vehetjük fel a kapcsolatot, akikkel pár évtizeddel korábban a földrajzi távolságok miatt esélyünk sem lett volna arra, hogy bármiféle kapcsolatot alakítsunk ki. Kontinenseken átivelő szerelmek szövődnek, megszokottá lett, hogy a teret legyőzve az azonos hobbikat űzők napi szinten cserélnek eszmét szenvedélyük tárgyáról és ha tudjuk, hogy hol kutakodjunk információk után, egy áltlunk soha meg nem látogatott ország kicsiny falujának a legjelentéktelenebb, még a helyiek többségének életére is módfelett szerény hatással bíró eseményeiről is percek alatt értesülhetünk és a médianyilvánosság miatt esetenként még az elnyomó rezsimeknek is ügyelniük kell arra, hogy ne lépjenek át egy határt.
Vannak azonban olyan népek, amelyek a lehető legfinomabban fogalmazva sem kívánnak kapcsolatba lépni a külvilággal. Kicsiny, kőkori körülmények között élő, a saját dolgukon kívül mással nem törődő törzsek ezek, amik nem hogy nem bánják elzártságukat, hanem egyenesen horror vagy kalandfilmbe illő módszerekkel őrzik őseik földjét. A 72 négyzetkilométeres, a körülötte lévő korallzátonyok miatt hajókkal jóformán megközelíthetetlen, Északi Sentinel-szigeten élő szentinelézek is közéjük tartoznak, de agresszivitásuk és kérlelhetetlen brutalitásuk miatt magasan kiemelkednek a többiek közül és számtalan alkalommal bizonyították, hogy aki találkozik velük, élete utolsó földi cselekedeteként elátkozza a napot, amikor rossz sorsra feléjük vetette.
Lássuk hát, miképpen írta be magát meglepő viselkedésével a történelembe ez az erőszakos és magának való, de ahogy azt látni fogjuk, távolról sem ostoba csoport!
2. oldal - A szökött rab tragédiája
A szentinelézekről közvetlen bizonyítékok hiányában jóformán semmit sem tudunk. Egyes antropológusok véleménye szerint a Bengáló-öbölben élő, szokatlanul sötét bőrű nép tagjai Afrikából származnak, illetve többen feltételezik, hogy 60-65 ezer éve lakják foggal-körömmel védett szigetüket. Lándzsák, dárdák és kések mellett egy jókora vesszők kilövésére alkalmas laposíjat is használnak. Talpraesettségüket jól mutatja, hogy bár nem értenek a kovácsoláshoz a kéretlen látogatóktól elszedett fémdarabokat előszeretettel használják fel nyílfejnek. Hogy ki volt az első, aki összetalálkozott velük, de szerencséjére élve menekült ki a karmaik közül, azt nem tudni, mindazonáltal beszédes, hogy a tengerészek már az ókorban sem szívesen merészkedtek a Andamán- és Nikobár-szigetek közelébe.
Az ismert geográfus és csillagász, Ptolemaiosz kannibál vademberekként hivatkozik az ott élőkre, akikről köztudomású, hogy megnyúznak és megesznek mindenkit, akit elfognak, egyes arab feljegyzések pedig borzongva adnak hírt egy olyan, fekete bőrű népről, ami gátlástalan könyörtelenséggel gyakorolja a kannibalizmus szörnyű szokását. Maga a híres kalandor és világutazó, Marco Polo sem merte megkockáztatni, hogy a földjükre lépjen, csupán elhajózott mellette, de szükségét érezte lejegyezni az emberevőkről hallott és ezek szerint a hajósok körében közszájon forgó történeteket. Mindezek tükrében nem különösebben meglepő, hogy hosszú évszázadokig senki sem égett a vágytól, hogy megtudja, mi igaz a legendákból és mi az, ami csupán a rumot kortyoló, babonás matrózok élénk fantáziájának terméke.
A helyzet sokáig változatlan maradt. Ugyan 1771-ben a Kelet-indiai Társaság megbízásából a környéket feltérképező John Ritchie a Diligent hajó fedélzetéről egyértelműen fényeket látott a szigeten, a britek csak az 1860-as évektől kezdtek komolyabb érdeklődést mutatni a földdarab iránt. Egy tisztségviselő 1867-ben ajándékokat hagyott a szigeten. A gesztus azonban, ahogy azt az alattomos zátonyon megfeneklő Niniveh esete is bizonyítja, nem sokat ért. A szerencsétlenség 106 túlélője a szigeten várta, hogy egy, a vizeket felügyelő őrhajó észrevegye őket, de pár napnyi idegölő várakozást követően nem a megmentőik, hanem az ideges, teljes harci díszben pompázó őslakosok jelentek meg, nyíl és dárdaesőt zúdítva a rettegő hajótöröttekre. A matrózok gyors és határozott fellépésének, valamint a náluk lévő tűzfegyverek fülsiketítő hangjának hála, az angolok vissza tudták verni a kannibálokat, de mind tisztában voltak azzal, hogy sikerük csak ideglenes haladékot nyert számukra és a vadak okvetlenül meg fognak kísérelni egy újabb támadást. A kijelölt őrök szívébe a bokrok és fák legkisebb rezdülésére is páni félelem költözött és a többiek idegei is kezdték felmondani a szolgálatot, amikor is Fortuna végre a kegyébe fogadta a sokat szenvedett csoportot és megérkezett a hőn áhított felmentősereg.
A britek innentől kezdve fokozott óvatossággal léptek csak partra. 1880-ban egy kormányzati adminisztrátor, Maurice Vidal Portman újfent megpróbála rendezni a nem éppen baráti viszonyt, a szentinelézek viszont nem felejtették el, hogy az idegenek meg tudták magukat védelmezni és az eltelt idő ellenére élénken élhetett bennük, hogyan is futamították meg őket furcsa fegyvereikkel. Ezért meglepő taktikai érzékről tévén tanúbizonyságot, jobbnak látták elbújni. Hosszas macska-egér játék vette kezdetét, míg Portman emberei elfogtak és Port Blairbe hurcoltak egy idős nőt és egy férfit, illetve négy gyereket, majd miután az öregek váratlanul betegek lettek és meghaltak, a többieknek bőségesen adtak különféle, hasznosnak gondolt ajándékokat és visszavitték őket az övéik közé, bízva benne, hogy azok elmondják nekik, hogy nem akarnak nekik ártani. A csecsebecsékkel és étellel való lekenyerezés máskor rendszerint működő terve azonban ismét látványosan kudarcot vallott, ugyanis amikor 1896-ban egy fogoly megszökött az egyik közeli fegyenckolóniáról és balszerencséjére az elátkozott szigeten között ki, szörnyű véget ért. Támadói bestiális kegyetlenséggel rontottak rá és megcsonkított tetemét a partszakasz egy jól látható helyére vonszolták, hogy mindenki lássa, mi történik azzal, aki egy kisebb hadsereg puskáinak és szuronyainak oltalma nélkül lép a földjükre.
3. oldal - A Primrose elfoglalása
A kétes hírnevét megőrző szigetet ezt követően mindenki bölcsebbnek látta elkerülni, hiszen a partra lépés esetleges haszna nem érte meg a szentinelézekkel való kapcsolatfelvétel kockázatát. Ám, 1967-től kezdve az indiai kormány döntésének értelmében a jeles antropológus, Triloknath Pandit vezetésével egy nagyobb csoport újfent megpróbálta megbékíteni a helyieket. Pandit Portmanhez hasonlóan ajándékokat hagyott a bennszülötteknél, de ő sem tudta megtörni a jeget. 1970. március 20-án, három évnyi próbálkozás után is ugyanott tartott, ahonnét elindult, azaz miután az őket váró harcosok elvették a nekik szánt halakat, zsákmányuk biztonságba helyezése után ordibálni kezdtek a veszedelmes zátony miatt csónakjával csak lassú haladásra képes indiai férfival és válogatott obszcén gesztusokkal adták a tudtára, hogy nem kívánatos személy. Panditnak minden esélye megvolt arra, hogy a kenuikkal helyismeretük miatt jobban manőverező fegyveresek üldözőbe vegyék és mind vele, mind pedig kollégáival végezzenek, de ekkor meglepő módon nők bukkantak fel a parton, akik egy, a hadviselésnél jóval kellemesebb és kevesebb véráldozattal járó időtöltésre vették rá a lándzsáikat lóbáló szigetlakókat.
Nem minden kaland ért ennyire szerencsésen véget. 1974-ben egy a National Geographicnak dolgozó filmes stáb próbálta lencsevégre kapni az őslakosokat, de a tervükről le kellett tenniük, mert azok a megbékítésül elhelyezett élelem ellenére mind őket, mind pedig a biztonságukra ügyelő rendőrtiszteket megtámadták. A legrosszabbul a rendező járt, aki egy jókora, durván megmunkált nyílvesszővel a bal combjában hagyta el a forgatás helyszínét és nem sokon múlott, hogy nem vérzett el.
Hét évvel később, 1981 augusztusában zajlott le a bennszülöttek legmerészebb feljegyzett akciója. A Primrose teherszállító hajó kapitánya kétszeresen is átkozta a balszerencséjét, mert azon túl, hogy fennakadt egy zátonyon és lehetetlenné vált, hogy segítség nélkül folytassa az útját, a dühöngő vihar miatt nem kísérelhette meg, hogy partra lépjen, hanem a legénységgel együtt a bárkán kellett maradnia és tétlenül várnia, hogy valaki érte jöjjön.
Amennyire lehetséges volt, minden a megszokott kerékvágás szerint zajlott és a megnyugtatóan mindennapos rutinfeladatok több-kevesebb sikerrel feledtetek mindenkivel a kellemetlen incidenst. Minden megváltozott azonban, amikor pár nappal a baleset után a heves széllökésekre fittyet hányó, magabiztosan haladó és ügyesen manőverező csónakok bukkantak fel, bennük mintegy ötven meztelen, de állig felfegyverzett szigetlakóval, akiknek harci éneke kétséget sem hagyott afelől, hogy mi is a szándékuk.
A kapitány, aki felfogta, hogy végső soron örülhet annak, hogy nem merészkedett ki a partra, eleinte alig hitt a szemének, majd miután elmúlt az első sokk, a rádióhoz rohant és újabb, minden korábbinál kétségbeesettebb üzenetet segélykérő üzenetet ordított a rádióba, ám most sem érkezett válasz. A Primrose rémálomba csöppent legénységének tagjai elképzelni sem tudták, hogy mi lesz a sorsuk, hiszen nem voltak lőfegyvereik, a közelharchoz pedig nem értettek és biztosra vehették, hogy kézitusában a támadóik kerekednének felül. Egy hétig tartó, idegölő ostrom vette kezdetét. A védők a világító rakétát, valamint a szerszámaikat használva verték vissza a tervükről a nehézségek ellenére le nem tevő vadembereket, akik mindent megtettek hogy feljussanak a fedélzetre.
A legrosszabbra is felkészült matrózokat végül elkerülte a halál, mert az indiai haditengerészet helikopter-pilótái ki tudták őket menteni, de a szentinelézek még menekülésük közben sem tettek le a meggyilkolásukról.
4. oldal - Nincs kivétel
Tíz, viszonylag békés év következett. Pandit, akit lenyűgözött a szigetlakók makacssága, még mindig nem adta fel a reményt, hogy úgy vonuljon be szakterülete történelmébe, mint az, aki először tudott komolyabban szót érteni az Északi Sentinel-sziget lakóival. 1991. január 4-én, amikor egy újabb adag ajándékot hagyott ott a barátságtalan helyieknek, azok legnagyobb megdöbbenésére egyáltalán nem tettek még csak egy fenyegető lépést sem, hanem hagyták, hogy a földjükre lépjen és otthagyja az újabb adag halat és kókuszdiót. Az antropológus alig akarta elhinni ami történt, de öröme hamar semmivé foszlott, amikor a harcosok száznyolcvan fokos fordulatot véve előkapták a fegyvereiket és megindultak felé.
Pandit először azt a teljesen logikus következtetést vonta le, hogy csapdába csalták és megkettőzött tempóval szaladt vissza a csónakjához, de már késő volt: a szentinelézek felajzották íjaikat és ha valaki, hát ő pontosan tudta, hogy kiváló céllövők. A férfi összerándult és felkiáltott, amikor eltalálta az első vessző, de hamar világossá vált számára, hogy a bennszülöttek csak fej nélküli, tompa lövedékekkel sorozták meg. Az üzenet egyértelmű volt: ajándékok ide, barátságos viselkedés oda, senkivel sem kívánnak tárgyalni. A kapcsolatfelvétel elöli makacs elzárkózásuk, valamint az attól való félelem miatt, hogy egy behurcolt vírus valamennyiükkel végezhet, az indiai kormány 1996-ban mindenkinek megtiltotta, hogy a szigetre lépjen és hajókkal őriztette a környező vizeket, nehogy valaki megszegje a tilalmat. Úgy tűnt, hogy a helyiek soha többé nem kell, hogy bárkivel is találkozzanak, ám egy váratlan esemény mindent megváltoztatott.
A 2004-ben lecsapó indiai-óceáni cunami senkit és semmit nem kímélt aki és ami az útjába került. Mivel a megfelelő riasztórendszerek hiánya miatt az érintettek többségét felkészületlenül érte az ár, nem volt menekvés. Milliók váltak földönfutóvá, és a katasztrófa mindezen túl a legszerényebb becslések szerint is legalább százötvenezer ember életét követelte, valamint hozzávetőlegesen 8,7 milliárdos kárt okozott azokban az országokban, ahol lecsapott.
India kormánya ezért gyakorlatilag csak a papírforma miatt küldött ki egy élelemmel megrakott helikoptert, hogy annak pilótája megállapítsa, mi történt a szigetlakókkal és szükség esetén segítsen nekik, mert mindenki biztosra vette, hogy a hatalmas hullám nem csak őket, hanem az Andamán- és Nikobár-szigetek többi törzsét is elsöpörte, hírmondót sem hagyva belőlük. A szentinelézek viszont rácáfoltak a várakozásra, mert mint kiderült, szeretett otthonuk legmagasabb pontjára menekültek a vész közeledtével, ezért, a letarolt fákat és az elsöpört kunyhókat nem számítva semmiféle veszteség nem érte őket. Hogy hogyan tudták elkerülni a halált, nem tudni, mindazonáltal jellemző, hogy még katasztrófa sem tudta megingatni a világ többi részének lakóiról alkotott szilárd elképzelésüket, mert köveket és dárdákat dobáltak az élelmiszercsomagot ledobó gépre és pár nyílvesszőt is kilőttek felé. Így, a Föld egyetlen olyan nációjává lettek, amely a tragédia után nem hogy nem kért semmiféle segítséget a külvilágtól, hanem egyenesen megtámadta azokat, akik önzetlen támogatásukról akarták biztosítani őket.
Hogy a jövőben hallunk-e még a világgal haragban álló törzzsel, azt nem tudni, mindazonáltal érdemes megjegyezni, hogy mivel a blokád távolról sem kijátszhatatlan, bármikor újfent az újságok címlapjaira kerülhetnek. 2006-ban is akadt egy pár csónakból álló halászcsapat, aminek tagjai iszaprákot akartak fogni a sziget körüli vizeknél. Ketten közülük azonban a társaik elmondása alapján annyi szeszt nyakaltak be, hogy elnyomta őket az álom, és mivel horgonyuk nem volt elég nehéz ahhoz, hogy megbirkózzon a hullámokkal, ladikjuk lassan, de biztosan a bennszülöttek felé sodródott.
Sorsukat nem kerülhették el: ahogy partot értek, a szentinelézek lemészárolták őket és a holttestük visszaszerzésére kiküldött helikopter pontosan úgy járt, mint a két évvel korábban arra járó légijármű. A szomorú esemény viszont meglepő fordulatot hozott: kiderült, hogy a helyiek az évezredes legendákkal ellentétben nem, vagy nem feltétlen eszik meg áldozataikat, hanem eltemetik őket. Hogy pontosan mi okuk van arra, hogy így cselekedjenek, amikor a testeket a tengerbe vetve jóval könnyebben megszabadulhatnának a maradványoktól, nem tudni. Egyes feltételezések szerint a holtak lelkét akarják kiengesztelni ily módon, és azt remélik, hogy a meggyilkoltak nem állnak rajtuk bosszút azért, hogy elvették az életüket. Sajnos azonban több mint valószínű, hogy soha, semmit sem fogunk száz százalékos bizonyossággal megtudni a hiedelemvilágukról, így szinte biztos, hogy ha a törzs valami okból kifolyólag kihal, akkor utolsó tagja magával fogja vinni népe összes titkát a sírba.
