- Két színésznő közötti konfliktus végül a ringben oldódik fel.
A Netflix mintha kiapadhatatlanul ontaná magából az újdonságokat és fura koncepciókat, sorozatokat tekintve legalábbisjó minőségben. Ilyen a G.L.O.W. is, ráadásul részben igaz történet: 1986-ban létrejött a Gorgeous Ladies of Wrestling nevű újszerű formáció, amelyben női pankrátorok csináltak mindenféle élő és televíziós műsorokat, komikus jelenetekkel és poénokkal fűszerezve, extrém karakterek alakításával. Egy 2012-es dokumentumfilm hatására Liz Flahive és Carly Mensch úgy döntöttek, érdekes lenne ezt az érát és kultúrát mai szemmel megvizsgálni, és egy komédia-dráma formájában fikciós formába önteni.
A Netflix szerencsére rákapott az ötletre, az egyik producernek pedig még Jenji Kohant is megnyerték (Weeds, Orange is the New Black).
Szóval a manapság népszerű 80-as évekbeli retrómázzal felvértezve meg is érkezett a G.L.O.W., és elképesztően szórakoztató anyag. A középpontba állított őrültködés ellenére nagyon könnyen emészthetően indít, két színésznő barátságával: egyikük, Ruth (Allison Brie) még keresi a kitörési lehetőséget és a jó szerepeket, a másik, Debbie (Betty Gilpin) viszont friss anyaként, egy szappanopera sztárjaként már visszavonulni készül. A kipattanó feszültséget köztük az okozza, hogy Ruth-nak viszonya van legjobb barátnője, Debbie férjével.
A történet elején leginkább Ruth-ra koncentrálunk, ahogy elkövetett hibái és sikertelensége mellett mindenféle szempontból egyedül marad. Egyetlen lehetősége maradt: egy titokzatos meghallgatásra megy ügynöke javaslatára, amelyről ugye kiderül, hogy női pankrációhoz válogatnak szereplőket. Minthogy ez nem is egészen színészet, és nem is egészen olyasmi, ami eddig létezett, itt van Ruth lehetősége, hogy új életet kezdjen... mindaddig amíg Debbie is fel nem bukkan ugyanebben a műsorban. Tovább komplikálja a dolgot, hogy a pénzét lassan felélő producert és a cinikus rendezőt sem hatja meg ez a kis jelentéktelen dráma: ők csak egy piszok jó műsort akarnak összehozni.
A sorozat tehát ennek a műsornak a létrejöttét, a kiképzést, az előkészületeket, végül a megvalósulást mutatja be fokozatosan, eleinte kevesebb, majd egyre több nézőpontból. Alison Brierszerethető karaktert alakít (hibái ellenére is), ambíciója miatt komolyan veszi a munkáját és megpróbál többet beleadni, mint amennyit elvárnak tőle, pankrátor karakterét is ő maga talája fel (a szovjet Zoya the Destroya), és a rendezésbe is néha bátortalanul bele akar szólni. Betty Gilpin szintén jól hozza a váláson és gyerektartáson befeszült Debbie-t, főleg hogy pankrátor karaktere, Liberty Belle egy optimista, vigyorogó amerikai szépségkirálynő, és ez a kettősség később komolyabb külső és belső feszültségben is megmutatkozik.
A sokszínű pankrátorok között még találunk rendkívüli karaktereket, akiket inkább humoros szituációkban működtet a sorozat, és leginkább pankrátor-énük határoz meg (bár pl. Sheila a farkas civilként is farkasként él), viszont apránként többet tudunk meg valódi személyiségükről is, mindenhol remek lehetőségek bukkannak fel személyes drámák kibontakozására, egymással és a sorozat kreátoraival való viszonyuk is érdekes irányokba mozdul el.
Valamivel összetettebb karakter, több játékidőt is visz a G.L.O.W. rendezője, Sam Sylvia (Marc Maron). Első blikkre sztereotipikus olasz-amerikai rendező, aki mindenféle grindhouse és exploitation kultfilmekkel szerzett hírnevet, de most kénytelen a tévében érvényesülni. Ebben az időszakban a tévé nem rendelkezett akkora presztízzsel, tehát érezni minden megnyilvánulásban a frusztrációt, a keserűséget, szóval újra és újra kellemetlen, szexista és szemétkedő figuraként ismerjük meg - ennek ellenére lesz annyira árnyalt, jó szívű és nem mellesleg baromira szórakoztató karakter, hogy ne tűnjön antagonistának.
A G.L.O.W. a nagy szereplőszám és komoly témák mellett alapvetően nem egy komplikált sorozat. Nagyrészt tényleg a pankráció és a kulisszák mögötti események körül forog, és az egyes jeleneteket átkötő komédia ugyan elsősorban a karakterekből jön, így is elég sok a szituációs vicceskedés. Emiatt kompulzívan nézhető, limonádés, ártalmatlan szórakozásként is simán átbuzoghat rajtunk. Ugyanakkor azt sem lehet egészen mondani, hogy túlzottan felszínes lenne: könyörtelenül vizsgálja az avítt produceri (férfiak dominálta és gyakran szexista) légkört.
A második évadban már nyíltan megpiszkálja a zaklatás témakörét is, és egy-két rész erejéig nagyon is komoly, magabiztos drámává növi ki magát.
Ezt mindig megpróbálja a sorozat kevésbé organikus, erőltetett gegekkel kompenzálni, a második évadban egy elviselhetetlenül hosszú tévés paródiát is végig kell szenvedni (hamis reklámokkal, mindennel), amit nyilvánvalóan viccesnek és szellemesnek szántak, valójában viszont rettenetesen fárasztóra sikeredett. A G.L.O.W. mindig akkor működik a legjobban, ha a karakterek sorsát követi közvetlen közelről. Vegyük Sam Sylviát, ahogy soha nem látott lánya előkerül, lázad, de rajong az apjáért, vagy a "Welfare Queen" karaktert alakító fekete nőt, akinek a fia a Harvardról hazalátogatva szembesül azzal, hogy anyja miféle sztereotip, majdhogynem rasszista szereppel keresi a kenyerét. Ezek erős pillanatok, ahogy Ruth és Debbie ambíciói és konfliktusai is, és mindig bénának érzem, amikor hosszú percekig erőltetnek valami "poént" a poén kedvéért. Szerencsére ezek ritkábban fordulnak elő.
Az első két évadot akár egy történeti ívként is kezelhetjük, amelynek végén (a harmadik évad felé pillantva) új helyszín, új felállás ígéretét kapjuk, és szép kört ír le két évad alatt Ruth és Debbie kapcsolata is. Az első évadban kialakuló látszólagos békéről kiderül, hogy elmérgesedő elfojtás, amely addig nem is oldódik fel, amíg végül a konfliktusuk nyílt, erőszakos konfrontációba ki nem fut. Ez ráadásul a ringben történik, tehát többféle olvasatban is működik, de az biztos: pokoli fogadtatása lesz a műsornak.
Akárcsak az igazi pankráció, ebben a sorozatban is sokkal emelkedettebb egy-egy győzelem, és a pátosz mindig eszméletlenül magával ragadó. Hiszen jó a felvezetés, a szereplők láthatóan keresztülmennek azokon a pokoli megpróbáltatásokon, ezeknek mindig érezhető a tétje, és amikor betalál, az... tényleg, tényleg iszonyatosan jó érzés, nekünk, nézőknek is. A második évad végefelé egy kellemetlen szereplő szájából elhangzik végre a legmocskosabb mondat, amit itt elsüthetnek: "a pankráció hamis". A közönség leüvölti, kilökik a ringből, és ünnepelik a "hamis harcművészet" bajnokait. Még én is elérzékenyültem, pedig semmiféle kapcsolatom nincs a pankrációval.
Akárhogy nézem, kiemelkedően jó sorozat, hatalmas szívvel, de a formátummal járó néha túlzott könnyedséggel, alkalmanként gyengébb epizódokkal. De legalább olyan szereplőkkel, akiknek komolyan érdekel a további sorsa. Követném is folyamatosan, ha nem kellene egy évet várni tíz rövid részre!
