Amikor nem videojáték, akkor képregény adaptációra gyanakodhatunk, ha szuperképességű emberek rohangálnak a képernyőn/mozivásznon. Ezen belül pedig az elmúlt évek termését tekintve ha nem Dark Horse, akkor Marvel. Kivéve, ha mégsem. A Bloodshot egy kisebb játékos, a Valiant kiadó gyermeke és a teljes képhez hozzátartozik, hogy a hős nevével fémjelzett sorozat harmadik, 2012-es újra indulása az, ami a filmvászonra került verziót ihlette.
A kiadó azonban nem csak egy filmben gondolkodik, hanem a Valiant univerzum bevezetőjének szánta a Bloodshotot, azonban a pénz és a gazdasági érdekek ismét közbeszólni látszanak, ugyanis a Sony és a Paramount külön rendelkezik a Valiant univerzum oszlopos tagjainak (Bloodshot, Harbinger Wars) jogaival. A felvezető filmben tehát be kell érnünk Bloodshot bemutatkozásával és reménykedni, hogy a fejesek idővel meg tudnak egyezni és képesek lesznek közös játszóteret építeni.
A Riddick, az XXX és a Jumanji és a Halálos Iramban fenegyereke úgy tűnik nem lassít a tempón és továbbra is ikonikus figurája akar maradni a mozivásznon elkövetett akció és hullagyártó filmeknek. A Bloodshot ehhez igazodva meglehetősen egyszerű koncepcióval indul. Az elitkatona, Ray Garrison (Vin Diesel) egy bevetés után épp kipihenné a harctér fáradalmait felesége társaságában, amikor terroristák ütnek rajtuk.
Mikor nyilvánvalóvá válik, hogy nem kapnak információt hősünktől, kivégzik mindkettőjüket és Ray egy laboratóriumban „tér magához”. A halálból igaz ugyan, hogy nem illik magunkhoz térni (Robotzsaru?), de a képregények tekintetében ez olyan apróságnak tűnik, hogy gyorsan lendüljünk is túl rajta.
Ha Diesel bácsi eddig elit volt, akkor innentől szuper katona lett, aki halhatatlanságot és még néhány hasznos extrát is kapott a feltámasztása mellé.
Ha pedig visszatért, mit is tehetne, minthogy bosszút áll, elkapja a gonoszokat és úgy igazán rendet rak a világban. Azazhogy, ez lehetne a cél, de közbeszól, hogy Bloodshot emlékei elég lassan térnek vissza a műtét után. Ez pedig csak a kisebbik baj, ugyanis Dr. Emil Hartin (Guy Pearce) a szuperkatona-gyártó projekt vezetője hamis emlékekkel pumpálja tele Ray agyát, ezzel manipulálva, és a cégnek megfelelő célpontokra uszítva rá őt. A vadászkutyává avanzsált (tökéletes) katona, mikor erre rájön meglehetősen nyűgös lesz és mi tarthatna vissza egy kiképzett gyilkológépet, akinek bármiféle sérülését pillanatokon belül kijavítják a vére helyett benne keringő nanorobotok?
A halhatatlanság azonban nem újkeletű dolog és a mindenható hősök is egy olyan világot vetítenek elénk, ahol kell, hogy legyen valami hátrányuk, gyenge pontjuk, mert anélkül elég unalmas az egész.
Az emberi természet, miszerint szabad akaratra vagyunk teremtve, valamint a vágyaink azért a kiképzésen és a fegyelmen (vagy a manipuláción) is túlmutathatnak felvillant valamit abból, hogy a háttér bonyolultabb is lehetne, de a film maga nem ezt az irányt választotta érthető okokból.
A karakterek meglehetősen egysíkúak, a technológiai és ideológiai háttér 3 mondatban el van intézve, a világ plasztikus, a párbeszédek a lényegre szorítkoznak és bárki pár óra alatt megírná őket, de sebaj, mert ezek után (előtt és közben) következik az akció, az akció és még egy kis akció. Ezen a téren viszont nagyon jó munkát végeztek az alkotók, mert a látvány, az akciójelenetek és (aki ezt kiemelten szereti) a hanyagul odavetett 1 mondatos keményfiú beszólások a helyükön vannak.
Bloodshot nem filozófiából doktorált, hanem teszi a dolgát és 2 órányi látványos, akciódús, pihentető szórakoztatásban részesít minden nézőt, és az agytekervényeket igyekszik a lehető legminimálisabban (sem) igénybe venni.
