Atlanta (2. évad) – A hip-hop és a létezés határvidékén

A valóságról nem lehet az abszurd és a különös eszköztára nélkül beszélni, Donald Glover viszont tökéletesen elsajátította ezt.

Atlanta (2. évad) – A hip-hop és a létezés határvidékén

90 %
{{ average }} %
  • Vannak különös dolgok a világban, és néha a legváratlanabb helyeken találjuk meg őket.
Szerzői értékelés
Szerző
90
%
Olvasói értékelés
Olvasó
Olvasói értékelés
{{ average }}
%
{{ average }}
%

Akárhogy nézzük, Donald Glover idén nagyon durván küldi. A This is America esélyesen pályázhat az év (talán az évtized) egyik legtöbbet elemzett és legemlékezetesebb videoklipjére (a dal szerzője színészkedés és stand-up comedy mellett Childish Gambino néven rappel), és mondjunk akármit a Solo filmre, Lando Calrissian szerepét elnyerni egyáltalán nem csekély teljesítmény. Mindezeken túl viszont van egy sorozat, amiben Donald Glover talán ezeknél is fontosabb munkát végez. Az Atlanta második évada nemrég fejeződött be, és ez az a pont, amikor kimondhatjuk, hogy ez a fiatal srác napjaink egyik legzseniálisabb reneszánsz embere: íróként, színészként és egy-egy rész rendezőjeként is magáénak tudhatja ezt a sorozatot.

Az Atlanta premisszája egyszerű, már-már megtévesztően puritán: egy Paper Boi nevű rapper unokaöccse a főhős, Earn, aki a szegénység szélén próbálja eltartani családját. Az egyetlen esélye, hogy családi kötelékekre hivatkozva beáll Paper Boi menedzserének, és reménykedik, hogy a rapper-karrier vagyonából neki is jut valamennyi.

Az atlantai hip-hop szcéna utcaközeli, realisztikus bemutatása mellett nyilván fontos szempontok itt a szegénység, az ambíció, a rassz, a társadalmi problémák bemutatásais.

Ez még így önmagában nem is lenne érdekes kombináció. Amit ezek mellett az Atlanta meglép, az valami nagyon különleges, és hidegrázósan egyedi. A mágikus realizmus, az abszurd és a weird horror apránkénti, fokozatos adagolásával majdnem minden epizódot feltölt valamiféle mély, lassú, szorongató egzisztenciális rémülettel, ami a kitaszítottak és a szegénység szakadékán állók létállapotát érzékelteti, és ugyanezekkel az eszközökkel hoz olyan váratlan, nonszensz humort, amelyeknek alapvetően semmi keresnivalójuk nem lenne egy realista komédia-drámában.

Galéria megnyitása

Már az első évadban is akadtak különös jelenetek, mint például egy láthatatlan autó hirtelen felbukkanása, vagy egy éjszaka közepén a buszon megjelenő varázslatos, bölcselkedő figura, de a második évad mintha teljesen alávetné magát a "különös" erejének. A történetet tekintve sokkal különállóbbak a részek, alig-alig követi azt a narratív ígéretet, hogy ez egy "szegénységből gazdagságba" jellegű karrierdráma lesz, tahó drogos jelenetekkel, műröhögéssel és alkalmi, olcsó drámával. Kidobja ezeket az elvárásokat az ablakon, és kirajzolja magának az utat a legsötétebb, legabszurdabb és legkomolyabb utakon, azok metszetében, és amikor egy-egy szereplő történetét meséli el, teljesen elkötelezetten teszi.

Ez részben Donald Glover könyörtelenül őszinte és fókuszált forgatókönyveinek, részben Hiro Murai rendező David Lynch filmjeit megidéző szürreális eszköztárának köszönhető. A Robbin' Season alcímre keresztelt évadban nagyon lazán halad csak a cselekmény A pontból B pontba, a rapper körül mozgó szereplők különféle arányokban, hangsúlyokkal szerepelnek sokszor önállóan csak nekik szánt epizódokkal, és ezek mindegyike többféle zsánerelemekkel, hangulatokkal játszik. Nehéz ezt pusztán szövegben szemléltetni. A humor minden esetben jelen van, de nem nevezném feltétlenül vígjáték-sorozatnak sem. Súlyos, komoly problémákat tár fel, nagyon gyakran azon a vonalon, hogy milyen ma Amerikában feketének lenni, viszont ezek a benyomások nem a drámák cukormázas vagy kegyetlen dramaturgiájával kelnek életre, hanem sokkal mélyebb, egzisztencialista humorral (az a fajta, amikor már mi magunk is kényelmetlenül érezzük magunkat, de nem bírunk nem röhögni a képtelen szituációkon), vagy ha kell, horrorral.

Igen, másodszor is felhoztam a horror címkét, de meg is magyarázom. Az Atlanta című sorozat egyáltalán nem horror - abból a szempontból legalábbis, hogy nem teszi a horrorisztikus eseményeket fő cselekményének, illetve ha a teljes terjedelmét tekintjük, nagy része biztosan nem horror, leginkább laza dumálás, családi és baráti drámák. A horror az Atlantában akkor jelenik meg, amikor bizonyos dolgokat képtelen más formanyelvvel közölni. Ilyen eset például, amikor az egyik részben a főhős szembesül a párkapcsolat terhével. Earn szintén fekete barátnőjéről, Vanessáról megtudjuk, hogy ő részben német is, és az Oktoberfest köré szerveződő epizódban Earn ezt a szembesítést horrorként éli meg (fenyegető maszkok, arctalan tömeg).

Az évad legmarkánsabb részei nyíltan horror-narratívák: Teddy Perkins egy magányos, fura sápadt figuraként fogadja az egyik mellékszereplőt, aki csak egy zongorát szeretett volna venni egy internetes hirdetést követve, de egyből egy sorozatgyilkosos thrillereket megszégyenítő furcsa szituációban találja magát (itt egyébként szintén Donald Glover játszik fehérre maszkírozva hátborzongató alakítással, nagyon beteg!), vagy amikor Paper Boi-t egy csapat fiatal elveri, és egy sötét erdőbe menekül, ahogy egy levakarhatatlan, furcsa figura kezdi követni.

Galéria megnyitása

Az egész évadot körüllengi ez a lassú, megmagyarázhatatlan és különös atmoszféra, még akkor is, amikor alapvetően sokkal lazább, könnyedebb témákkal játszik. Egy részben például Vanessa és barátnői elindulnak egy házibuliba, ahol állítólag Drake, a rapper is ott tartózkodik, és soha nem találkoznak vele - ez a fajta hiányérzet, a látszólagosság szintén gyakori témája az évadnak. Az egyik szereplő ennek a résznek a végén lazán elkezd beszélni a Bostrom-féle szimulációelméletről, és amikor már teljesen rajta vagyunk egy Philip K. Dick történeteihez közelítő valóságszkeptikus tripen, emlékeztetnünk kell magunkat, hogy várj, várj. Az Atlanta ilyen hip-hopos dráma-komédia, nem?

Az? Nem feltétlenül. Nem tudom, mi az Atlanta. A legközelebbi tippem, hogy "weird fiction", sőt akár a Twin Peaks rokonának is tekinthetném, ugyanakkor mégsem, és tényleg hip-hopos dráma-komédia. Az esetek többségében az. Mondjuk. De ez mit jelent az egész megítélésére nézve? Egy rész például csak arról szól, hogy Paper Boi megpróbál hajat vágatni, de a fodrásza állandóan csak hitegeti, hogy mindjárt megcsinálja, közben totál hülye szituációkon rángatja keresztül az egész városon. Ilyen rész is van.

Az évadot nézve többször nevetünk, mint félünk, de a különböző képek, hangulatok, egyáltalán a szereplők valós, húsbavágó tapasztalatai csak elsőre viccesek, valójában riasztóan sokáig velünk maradnak, mert a valóságnál is különösebbek, ugyanakkor mégiscsak megtörténhetnek, és nagy valószínűséggel folyamatosan, újra és újra megtörténnek.

Tudjátok, vannak ezek az érzések, amikor hosszan sorban állunk valami egyáltalán nem fontos miatt, vagy amikor párunk először bemutat a szüleinek, vagy amikor senki nem hisz el nekünk valamit, amiről biztosan tudjuk, hogy igaz. Ezek a ki nem mondható pillanatok, érzések felerősítve, őszintén, nem körülírva, hanem egyenesen a nézőbe irányítva dolgoznak az Atlanta egyes részeiben. Félelmetes. Vicces. Gyönyörű.

Galéria megnyitása

Anélkül, hogy ezeket a dolgokat elvárnánk tőle, hozza a laza hip-hopos toposzokat, figyelhetjük, ahogy főhőseink szerencsétlenkednek a koncertek megszervezésében, a fizetség körüli problémákkal, interjúkban, egyáltalán, hogy hogyan viselkedjenek a rajongók között, ez mind benne van, de az évad teljes vonalán, mindig egy olyan nyomasztóan hiperrealisztikus szálon, és olyan adagokban, hogy nehéz ténylegesen kimondani, hogy ez a sorozat erről szól. Mintha azt üzenné, hogy, igen, igen, ez az alap, erre nyomjuk majd, igen, igen, hallom, érzem, aztán egyszer csak beáll egy kínos csend, vagy egy oda nem illő mellékszál, és mégis... minden része fontos, működik, és működik az egész részeként is, még ha nem is így szoktuk meg.

Az utolsó részben Earn és Paper Boi feszültséggel terhes kapcsolatának múltját és feloldását is megismerhetjük, és hatalmasat üt, érzelmileg, intellektuálisan, mindenhogyan. Nem ütne, ha az évad nem kalandozott volna el az egyes szereplők furcsa, magányos útjain az ismeretlenbe, a különösbe, az abszurdan komikusba, ahogy csak ők tudják átélni. Nem gondoltam volna erről a sorozatról, hogy ennyire furcsa lesz, és nem gondoltam volna, hogy ez a furcsaság ennyire pontos képet festhet a valóságról, a hip-hop kultúra és az emberi létezés határain szemlélődve. Nagyon érdekes, nagyon eredeti cucc, nem tudom eleget dicsérni, elemezni, újraértelmezni. Összetett, kifinomult mű, sokkal több van benne, mint egy egyszerű hip-hopos sztori. Ha kifejezetten valami művészi érzékenységű sorozatra vágytok, és nem zavar az ide-oda ugráló, nem lineáris cselekmény, ennél most nincs jobb, nézzétek, tényleg.

Összefoglalás

Atlanta (2. évad) – A hip-hop és a létezés határvidékén

Atlanta (2. évad) – A hip-hop és a létezés határvidékén

Atlanta (2. évad) – A hip-hop és a létezés határvidékén
Szerzői értékelés
90
%
Donald Glover és Hiro Murai sorozata az atlantai rapperek világáról - mégsem az, aminek látszik.
Szinte minden, a rendezés, a forgatókönyv, a színészi játék, a laza hip-hop soundtrack, a különössége, a könyörtelen őszintesége, a fura humora, mind-mind nagyon ott vannak, eszméletlenül egyedi az egész.
Az első évadban erősebben vezetett cselekmény nem halad túl sokat.
{{ totalLabel }}
%
{{ userRateLabel }}

Neked ajánljuk

Kiemelt
-{{ product.discountDiff|formatPriceWithCode }}
{{ discountPercent(product) }}
Új
Teszteltük
{{ product.commentCount }}
{{ voucherAdditionalProduct.originalPrice|formatPrice }} Ft
Ajándékutalvány
0% THM
{{ product.displayName }}
nem elérhető
{{ product.originalPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.displayName }}

Tesztek

{{ i }}
{{ totalTranslation }}
Sorrend

Szólj hozzá!

A komment írásához előbb jelentkezz be!
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mondd el, mit gondolsz a cikkről.

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward