Tagadhatatlan, hogy a manapság főleg a botrányaival reflektorfénybe kerülő Blizzard sokáig diktálta, és nem követte a játékipar trendjeit. Iskolateremtő remekeik milliók kedvenceivé avanzsáltak – nem meglepő tehát, hogy a Warcraft III: Reforged debütálásakor még a cég leghűségesebb, a lejtmenetet nosztalgiázással elütő támogatóinál is elszakadt a cérna.
Elvégre a megannyi technikai gondtól szenvedő, minimálisan feljavított grafikájú, és mindezek tetejébe harminc eurót kóstáló, trehány-összecsapott verzió a legszűkebben vett minimumot sem ugrotta meg. Arról nem is beszélve, hogy a modderek a méltatlanul pitiáner felhasználói szerződés elfogadásával lényegében a vállalkozásra ruházták át fáradozásaik gyümölcseinek jogait.
Hogy a Diablo 2: Resurrected érkezését övezik-e majd hasonló, kínosabbnál kínosabb jelenetek, azt ezen sorok írásakor nem tudni. De egy dolog biztos: az ágazat jövőjét sokak szerint annak múltja jelenti, és ezt alátámasztandó, csokorba gyűjtöttünk pár, kipofozva sanszosan kasszát robbantó művet.
Míg 2000-ben az önjelölt démonvadászok örömkönnyeket hullajtottak, addig a JRPG-k szerelmesei rezignáltan nyugtázták, hogy a kategória koronázatlan királyának számító Square döntéshozói nem szívlelik a vén kontinenst. Az, hogy a PS1-korszak végnapjait bearanyozó Final Fantasy IX itt csupán 2001-ben jelenhetett meg, felért egy arcul csapással, ám meg sem közelítette a Chrono Cross miatt érzett csalódottságot. Ezt ugyanis nemes egyszerűséggel a mai napig nem adták ki errefelé – magyarán az itt élők 2021-ben is kizárólag némi trükközés árán ugorhatnak fejest Serge grandiózus-lebilincselő kalandjába. A korát messze megelőző, negyvenöt toborozható csapattaggal, többféle befejezéssel és páratlan komplexitásával hódító CRPG ezért gyaníthatóan ma is csinos bevételt hozna.
A Thief-trilógia is jött, látott és győzött: nem véletlen, hogy Garrett hányattatásai bérelt hellyel bírnak az aprólékos tervezést igénylő, lopakodásra kihegyezett címeket felsoroló toplistákon. Továbbá az sem mellékes, hogy az aktív-inspirált pályakészítő-közösségek hála, egy példány beszerzésével több száz, ha nem egyenesen ezer órán át osonhatunk az árnyakban. Ergo, némi ráncfelvarrással biztos, hogy az árnyakban meglapuló mestertolvaj ismét ellopná az agytornára éhezők szabadidejének statisztikailag releváns hányadát.
Az elvetemült bioterroristák és a háttérből manipuláló, veszedelmes szürke eminenciások ellen küzdő Gabe Logan-Lian Xing duó hányattatásai körül bonyolódó Syphon Filter franchise első két része sem Fortuna szeszélyéből tarolt anno. Az az érához viszonyítva taktikus ütközetekkel kényeztető TPS fordulatos, akcióthrillernek is beillő sztorijával, pazar gyilokszerszám-kínálatával és pazar-parázs hangulatával szegezte a székekhez a némi mókára vágyókat. Mostanság, mikor szinte nincs átmenet a képregényszerűen eltúlzott, abszurd marhaságok és a magvas-komoly tanmesék között, elkelne egy szórakoztató, de nem bazárian kommersz lövölde.
Persze, nem csak klasszikusok felélesztésébe éri meg energiát fektetni: egy kis kitartással a múlt kudarcai is tisztes hasznot hajthatnak alkotóiknak.
Bár a 2001-ben debütáló Alone in the Dark: A New Nightmare frappáns mechanikáival, fejtörőivel és fullasztóan nyomasztó atmoszférájával hozta a kötelezőt, az áttörés elmaradt. Így a 2008-ban piacra dobott reboot érkezését komoly várakozás előzte meg. Hiszen a nyitott pályákkal, autóvezetéssel, és adrenalinpumpáló rémségekkel kecsegtető horrornak az ígéretek alapján a csúcsra kellett volna emelnie a szériát. Ám a Lucifer által megszállt, fertelmes kreatúrákká alakuló emberektől és ocsmány denevér-szörnyektől hemzsegő New Yorkba elkalauzoló, csüggesztően pongyola, unalmas és repetitív próbálkozás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Azonban tagadhatatlan, hogy receptje papíron hibátlanul muzsikál: főleg rögtönzött fegyverekre építő küzdelem, hátborzongató külsőségek és filmszerű élmény. Vagyis akár működhetne is – pláne, mivel az utóbbi tizenhárom esztendő változásainak köszönhetően az ott és akkor fintorogva fogadott, sajátos, epizód-jellegű tálalás is kevésbé verné ki a biztosítékot.
Annak dacára, hogy messze az év vége, bátran leszögezhetjük, hogy a Balan Wonderworld 2021 egyik legcsúfosabban elhasaló kísérleteként fog bevonulni a krónikákba. Pedig a platformer kedvcsináló videói okkal-joggal indították be a zsáner rajongóinak nyálelválasztását. A nyolcvannál is több, viselőiket egyedi képességekkel felruházó jelmez, az ezernyi teendő és színes-szemkápráztató grafika mellett a tehetségét sűrűn megcsillogtató Yuji Naka is garantálta a sikert.
Nem csoda hát, hogy a mérhetetlenül primitív irányítás, és a meghökkentően lagymatag tempó sokkolta a publikumot. Beszédes, hogy a kritikák hatására Japánban az első héten 2100 kópia talált belőle gazdára, és a munkálatokat vezényelő veterán csúnyán megszégyenült. Nem kérdéses, hogy a szellemes koncepció megérdemelne egy második esélyt.
Végül, cikkünk aligha zárhatná más, mint a Daikatana. Az egykori társaival szakító, hírhedten egoista John Romero magnum opus-aként beharangozott FPS kiadásakor minimum forradalommal és százmilliókban mérhető bevétellel kalkuláltak az Eidos urai, holott a projekt kezdettől fogva bukásra volt ítélve. Az önnön hübriszének foglyaként ellustuló fejlesztő egy bántóan hitvány blődlivel sározta be a renoméját. Ráadásul helyzetét súlyosbítandó, mérhetetlen elbizakodottságában azzal reklámozta portékáját, hogy a ribancaivá fogja zülleszteni a zsenialitása bűverejétől megbabonázott vásárlókat.
Viszont a merész szavakat nem követték tettek, és az egykor a szakma fenegyerekeként ünnepelt specialista a mai napig a negyedvonalba szorulva elmélkedhet azon, hogy mit is rontott el. Az egykori barátaival játszott D&D kampányra épülő hentelde tehát a realitásérzék elvesztésének szinonimájává lett. Azaz semmi furcsa sem lenne abban, ha Romero a felújítási mániát kihasználva elérné, hogy bő két dekád elteltével kicsinosított-korrigált formában tárhassa a világ elé vízióját.
