Bátran mondhatjuk, hogy a The Last of Us egy hatalmas durranással zárta le a PlayStation 3 nehézkesen induló, de végül elképesztően erősre sikerült életciklusát. A Naughty Dog abban a generációban alaposan felnőtt, és nem csak az elképesztő Uncharted-trilógiát hozta el nekünk, hanem a generáció egyik legjobb akció-kalandjátékát, egy olyan kemény, ütős és felnőtt történettel, amire korábban nem sok példa akadt a videojátékok történelmében.
Egy olyan történet volt ez, ami önmagában tökéletes, így bennem is egyfajta kettősség alakult ki. Egyrészt nyilván szerettem volna, ha kap valamiféle folytatást, viszont tartottam tőle, hogy elrontják majd azt a fajta kerek egészet, amit az annak idején kitett. A Naughty Dog mindenesetre bátor volt, meg hát, nyilván a dollárjelek is peregtek a szemük előtt, így ennek a generációnak a végéhez közeledve is kaptunk egy The Last of Us-t.
A játék teljes megértéséhez nagyon ajánlott az első rész ismerete, a történet ugyanis ha nem is közvetlen folytatás, de természetesen arra építkezik. A denveri történések után Ellie és Joel (valamint Tommy) visszatér Jacksonba, ahol egy kedves kis kommunában éldegélik mindennapjaikat, ahol még olyan úri huncutságok is előfordulnak, mint a kajálda és a kocsma, vagyis a posztapokaliptikus világhoz képest tényleg egészen élhetőnek tűnik.
Sajnos azonban az idillnek véget vet egy ismeretlen csapat támadása, Ellie pedig elindul Seattle-be, hogy a gárda nyomára bukkanjon. Egy olyan történet ez, amit a bosszú fűt, és ahol megismerhetjük az emberiség legrosszabb oldalát - egy olyan oldalt, amitől adott esetben jobban lehet félni, mint a mindenhol portyázó zombiktól. Maga a sztori elképesztően sötét, egyáltalán nem lett könnyedebb hangvételű attól, hogy Joel helyett Ellie a főszereplő. Konkrétan annyira sötét az egész, hogy tényleg érzelmileg megterhelő dolog játszani a The Last of Us: Part 2-vel, nem sok vidám pillanattal találkozunk majd menet közben.
Természetesen nem szeretnék spoilerezni, de annyit elárulok, hogy nem kellett volna megijedni a kiszivárgott történeti részletektől, azokat ugyanis kontextus nélkül nem lehetett megérteni. A The Last of Us: Part 2 nem egy LMBTQ propaganda, nem próbál valamiféle progresszív ágendát letolni a torkunkon a képernyőn keresztül, hanem egyszerűen csak egy elképesztően jól megírt, nagyon felnőtt és komoly történet, aminek a központjában az emberi kapcsolatok, az érzelmek, a reménytelenség, a kegyetlenség és a brutalitás áll.
És mindezt az elejétől a végéig közel tökéletesen valósította meg a Naughty Dog, fantasztikusan megrendezett átvezetőkkel, hihetetlen mennyiségű részlettel, szuper írással. Néhány jelenet annyira mellbevágóan brutálisra sikerült, hogy még mindig nem igazán hevertem ki.
A játék eleje kicsit lassan indul, elég sok átvezetővel, szűk terekkel, folyosókon mászkálással, azonban legalább van lehetőségünk átszellemülni és visszakerülni ebbe a remek világba. Azonban később a játék megnyílik, és Seattle városában már viszonylag szabadon mozoghatunk. Továbbra sem beszélhetünk persze egy open world anyagról, de a készítők elérték, hogy a tágas tereken szabadnak érezhessük magunkat, még ha az okos pályatervezésnek köszönhetően valójában végül úgyis egy irányba fogunk tovább haladni.
Viszont a felfedezés szabadsága nagyon jót tett a játéknak, teljes nyugodtsággal járhatunk be épületeket mindenféle dolog után kutatva, ahol rábukkanhatunk még a történet apró, kiegészítő elemeire is, és sokszor még olyan átvezetőket is kapunk, amikről egyébként lemaradhattunk volna. A felfedezésben segítségünkre lesz Dina, Ellie társa, aki rendszeresen utalgat arra, hogy Seattle városában járkálva esetleg mire lenne érdemes ránézni.
Ezt követően kicsit csalódás volt, hogy Seattle után a játék ismét bezárul némileg, és elkezdi felvenni egy akciójáték brutális tempóját, ami nekem már az Uncharted 4 utolsó harmadához hasonlóan néha kicsit sok volt, de persze még mindig elképesztően remek.
A tágasabb terek nagyon jót tettek a harcoknak is. Alapvetően a küzdelem nem tér el túlságosan az első résztől, viszont a mesterséges intelligencia valami hihetetlenül jól sikerült, és ezzel a pályafelépítéssel arra sarkallnak minket a fejlesztők, hogy folyamatosan legyünk mozgásban és többet taktikázzunk. Az egyik új ellenfél, a stalker is kifejezetten erre épül, ugyanis nagyon ügyesen tud lopakodni egyik fedezékből a másikba, hogy megpróbáljon hátba támadni minket.
Ellie-nek rendelkezésére áll persze a bevett molotov koktél és a lehelyezhető csapdák, de nagyon jól fog jönni a pisztolyra feltehető hangtompító, ami a csendes gyilkolászást segíti elő, illetve most már az Assassin's Creed-játékokhoz hasonlóan elbújhatunk a magas fűben - igaz, ha nagyon közel érnek az ellenfelek, akkor így is ki fognak szúrni minket. Szintén fontos változás, hogy a "hallgatózós" képességünkről most már lekerült a cooldown, így bármennyiszer nyomogathatjuk akció közben, így ez, valamint a mozgás folyékonysága valahogy egy nagyon dinamikus, aktív akció képét adja ki.
Maga a craftolási rendszer nem igazán változott az első részhez képest, vagyis továbbra is a táskánkban található, különböző helyekről összeszedett alapanyagokból alkothatunk, mondjuk mintha a második részben sokkal gyakrabban telt volna be a táska, mint az elsőben. A fegyverek fejlesztése pedig egészen elképesztően megvalósított: nem csak úgy rákerül a puskára a távcső, hanem Ellie tényleg szétszereli a fegyvert és rárakja azt, amit kell, csodásan részletes animációkkal.
Ezek után persze mondani sem kell, hogy a grafika is fantasztikus. Amikor lement az első átvezető jelenet, és a kamera bekanyarodott a főszereplő mögé, és már lehetett is játszani, akkor esett le igazán, hogy mivel is állok itt szembe. És ez nem csak a PS4 Pro-ra érvényes, a sima PS4-en is hihetetlen a látvány. Belegondolni is félelmetes, hogy mit hoztak ki egy 1,84 TFLOPS-os GPU-val, és gyengécske processzorral rendelkező gépből. Látszik, hogy megfelelő szakértelemmel és elég optimalizációval mit lehet elérni egy fix hardverrel, és ezek után el sem tudom képzelni, hogy mik fognak születni a PS5-ön néhány év múlva.
A The Last of Us: Part 2 tehát egy minden ízében mesteri alkotás. Az első egy-két óra ugyan kicsit lassabb, mint amire számítottam volna, de utána több mint 20 órán keresztül az egyik legjobb játék, amihez valaha volt szerencsém, és az egyik legkeményebb és legjobban megírt sztorival, amit vizuális médium valaha csak nyújtani tudott. És persze a részletekre történő egészen beteges módon aprólékos odafigyeléssel.
Egész egyszerűen vétek kihagyni.
