A Fantasy Flight Games legendás, Terrinoth világában játszódó Descent társasjátéka generációk óta a dungeon crawlerek alfája és omegája. Minden társasjátékos asztalnál tudni lehetett, miközben a Descent monumentális kampányait nyüstöltük, milyen semmivel össze nem hasonlítható hangulata van annak, amikor a szűk, félhomályos folyosókon lépésről lépésre kell megtisztítani a kazamatákat a sötétségben lapuló szörnyektől.

Bár a kiadó korábban is próbálkozott appokkal és hasonlókkal, a francia Artefacts Studio (akiknek a zseniális The Dungeon of Naheulbeuk-ot is köszönhetjük) végre digitális formába öntötte azt, amire oly sokan vártak, egy teljes értékű, önálló PC-s taktikai RPG-t faragtak a franchise-ból. A Terrinoth: Heroes of Descent nem csupán egy egyszerű adaptáció lett, hanem egy önálló, a saját lábán is magabiztosan álló, ízig-vérig taktikai szerepjáték, amely egyszerre kíván tisztelegni a nagy ős előtt, és kiszolgálni a modern, videojátékokhoz szokott stratégák igényeit.

A fejlesztők nem követték el azt a hibát, hogy egy az egyben átültessék a társasjáték gyakran nehézkes, analóg könyvelést igénylő szabályait, hanem egy dinamikusabb, a PC-s környezethez sokkal jobban passzoló mechanikát alkottak. A körökre osztott harcrendszer lelke az akciópontokra (AP) épülő menedzsment lett és ez egyszerre taktikus és egyszerű.

Minden hős körönként 3 AP-ből gazdálkodik, de a mozgás és a támadások ugyanazon a közös poolból osztoznak. Nem korlátoz le minket a klasszikus mozgás-támadás sémába és ha úgy tartja úri kedvünk, akár mindhárom pontunkat is mozgásra költhetjük, hogy kimenekítsünk egy sérült karaktert az élőhalottak gyűrűjéből, de az is teljesen járható út, ha egy helyben állva indítunk el egy pusztító, több fázisból álló varázslatkombót.

A harcok taktikai mélységét a környezeti elemek és a karakterek közötti szinergiák emelik igazán magas szintre. A csataterek nem puszta díszletek. Használhatunk fedezéket, a magaslati pontok a távolsági harcosokkal elég nagy előnyhöz juttat minket, de az is valid taktika, ha a szűk folyosót a nehézpáncélos lovaggal eltorlaszoljuk. Ráadásul a különböző karakterosztályok képességei úgy kapcsolódnak egymáshoz, mint a finom óramű fogaskerekei.

Mágusunk például lelassítja az ellenséget, vagy érzékennyé teszi a villám alapú sebzésekre, amikkel utána ő és az íjász is meg tudja szórni azellent. Tűzpapunk pedig nem csak felgyújtja vagy meteorzáporral szórja meg az élőholtakat, de fényes gyógyító gömböket is hagy a pályán és akkor a gyógyítónkról nem is esett még szó. Sok játékkal ellentétben, ez a fajta kombó-orientált gondolkodás arra sarkall minket, hogy ne különálló egységekként, hanem egyetlen, szorosan együttműködő organizmusként kezeljük a csapatunkat.

A látványvilág tökéletesen hozza a klasszikus, kissé meseszerű, mégis részletgazdag fantasy esztétikát és a karaktermodellek, valamint a környezet textúrái is úgy festenek, mintha a legprofibb módon lefestett asztali miniatúrák keltek volna életre a monitorunkon. A varázslatok vizuális effektjei, a tűzgolyók robbanásai, a villámok csapkodása és a buffok kellő súllyal jelennek meg a képernyőn, de részletgazdagabb animációk is elférnének még itt.

A szinkronhangok teljesítménye ugyan kissé hullámzó, de a főbb karakterek hangszínészei abszolút odatették magukat, és sikerült valódi élettel megtölteniük a figurákat és a történetet, dicséretet érdemelnek, látszik, hogy a hangszínészek egyre jobb minőségben dolgoznak és igény is van rájuk.

A játék az első fejezetei szinte tökéletesen működnek, a második felvonásra azonban már kiütköznek a tervezés és technika hiányosságai. A legnagyobb szívfájdalmunk valószínűleg a felfedezés tempója lesz. A harcok közötti mászkálás, a ládák fosztogatása és az interakció elképesztően lassú és nincs gyors futási opció, így amikor egy-egy nagyobb térképen vissza kell gyalogolnunk egy korábban kihagyott elágazáshoz, az ember teljesen jogosan elunja magát.

Emellett karaktereink hajlamosak beakadni a legkisebb tereptárgyakba is, a szűkebb barlangokban vagy a többszintes romok között pedig a kamera kezelése is igazi kihívássá válik, hiszen a falak nem mindig válnak átláthatóvá a megfelelő ütemben, ráadásul a WASD irányítás az úgymond szintkülönbséget áthidaló „lépcsőkkel” nem is tud mit kezdeni, arról nem is beszélve, hogy kinek jut eszébe egy ilyen játékba WASD-t tenni. Mindemellett a játék későbbi szakaszaiban a fejlesztők hajlamosak voltak a nehézséget nem az ellenfelek intelligenciájának növelésével, hanem olcsó, a hátunk mögött váratlanul megjelenő ellenséges hullámok beidézésével fokozni, ami frusztráló és sokak szerint unfair statisztikai buffokat is kapnak a szörnyek, ami igazságtalan és ostoba módja a kihívás feljebb csavarásának.

A Terrinoth: Heroes of Descent egy szerethető, hangulatos és tisztességesen összerakott digitális adaptáció, ami tökéletes választás lehet a körökre osztott taktikai RPG-k és a csapat CRPG-k kedvelőinek. Az Artefacts Studio láthatóan szívvel-lélekkel nyúlt a franchise-hoz, de a lassú tempóra, az útvonalkeresési hibákra és az egyensúlyt is érintő technikai megoldásokra még bizony ráférne egy-két combosabb patch. Ha szereted a műfajt, a Dungeons of Naheulbeuk után ez is kötelező darab – csak fegyverezd fel magad egy kis türelemmel!