Spider-Man: Shattered Dimensions - A törés

I. oldal

A Rend és Káosz táblája több egy egyszerű ősi leletnél. A legenda szerint ez tartja fent az egyensúlyt a világ dimenziói között, ha nem létezne, vagy bármi történne vele, akkor felborulna a valóság, és teljes káosz lenne úrrá a Földön. A kőtáblát hosszú évezredekig elveszettnek hitték, nemrég azonban újra előkerült, ez pedig rengeteg bűnöző figyelmét felkeltette, köztük Mysterióét is, aki még a New York-i Természettudományi Múzeumba is képes volt betörni az értékes tárgyért. A rablás nem jött össze, Pókember ugyanis megakadályozta azt, viszont harcuk közben a tábla megsemmisült, a darabjai pedig szétszóródtak a világban. A játék története tehát adott, meg kell szereznünk a szilánkokat, a dolog azonban nem lesz könnyű, hiszen mindegyik darab valami bosszúszomjas rosszfiúnál kötött ki, nekik pedig eszük ágában sincs azt visszaszolgáltatni.

A Spider-Man: Shattered Dimensions-ben négy világ találkozik. A főszerepben az általunk ismert Pókember van, ő töri össze a táblát, a dimenziók megnyitásával pedig előkerül a fekete ruha, továbbá a hős múltbéli, illetve jövőbeli alakja is. Mind a négy karakter eltérő világban küzd meg a gonosszal. A jelen New York városát és annak két eltérő személyiséggel rendelkező hősét azt hiszem, nem kell senkinek sem bemutatni, a másik kettővel viszont nem mindennap találkozhat az ember. A múltbéli Pókember egy sötét, koszos, noire világba kalauzol el minket, az 1930-as évekbe, amikor még vadásztak a szuperhősre, ezért nekünk is az árnyékokban kell közlekednünk, gondosan elbújva a figyelő szemek elől, lesből lecsapva ellenségeinkre. A 2099-es jövőbeli New York ennek inverze, egy hatalmas, neonfénybe öltözött metropolisz elevenedik meg előttünk, mozgó reklámtáblákkal. Összesen tizennégy pálya van, ebből egy darab amolyan bevezetésként szolgál nekünk, négy játszódik az általunk ismert világban, és három-három a másik dimenziókban.

A játékmenet rendkívül egyszerű. Minden helyszínen van egy főellenség, aki magánál tarja a tábla egyik darabját, nekünk pedig át kell verekedni magunkat a csatlósain, majd egy epikus csatában legyőzni őt, ezzel is közelebb jutva a világ rendjének helyreállításához. Gonoszokból persze akad bőven, kalandjaink során találkozhatunk a Buldózerrel, a Homokemberrel, a Skorpióval és a Vészmanóval is, de később feltűnik Deadpool, Elektro, és Kraven, a vadász, hogy Pókember leghíresebb ellenfeleit ne is említsük. A dolog jól hangzik, a pályák azonban kivétel nélkül mind egyetlen sablonra épülnek. Csak mennünk kell előre, megcsinálni néhány ügyességi részt, majd jön a főellenség, akit azonban sosem lehet elsőre legyőzni. A csata végén elmenekül, mi követjük őt, miközben támadnak a zsoldosok is, majd még egyszer vagy kétszer legalább el kell kapnunk, hogy végleg feladja a macska-egér játékot. Ez így pedig rendkívül unalmas, a pályák ráadásul túl hosszúak is, sokat kell szenvednünk, mire véget érnek a megpróbáltatások.

II. oldal

Meglepő viszont, hogy van karakterfejlődés a játékban. Ahogyan haladunk előre a történettel, úgy gyűlnek a pontjaink, melyeket aztán hősünk testi erejére, vagy harci képességeire válthatunk be. Növelhetjük az életerő csík méretét, felgyorsíthatjuk az életnek és a különleges képességnek az újratöltődését, erősíthetjük ütéseinket, vehetünk új bónusz ruhákat, de tanulhatunk új harci elemeket is. Ilyen a pókháló lövöldözés, a különféle többütéses kombó, vagy az elhajítás, de vannak még olyan képességek is, melyeknek köszönhetően hatalmas öklöt, husángot, vagy lasszót formálhatunk a pókfonalból, ezekkel is keményen odacsapva az ellenségeknek. Pontszerzéshez egyébként mindenféle kihívást kell teljesítenünk, melyekből száznyolcvan darab van, ezekkel azonban nem szükséges mélyebben foglalkozni, bármit csinálunk ugyanis a pályán, folyamatosan kapjuk a teljesítésért járó dicséreteket.

A látvány egészen korrekt lett. A Spider-Man: Shattered Dimensions valahol hagyományos, valahol pedig rajzfilmes cell-shaded grafikát használ, és jó hír, hogy a készítők ez utóbbit nem rontották el, mint mondjuk a Crackdown 2 esetében, és mindenhol éles vonalakat, valamint élénk színeket alkalmaztak. A különféle világok jól elkülönülnek egymástól, a noire hangulatú New York például fekete-barna tónusokat használ csak, és még a kép is mákos itt, a jövőbeli dimenzió pedig olyan, mintha az Ötödik elemet keresztezték volna a Tronnal. Persze a tökéletestől mérföldekre van, nagyon érezni, hogy nem több az egész egy fiataloknak szóló, közepes minőségű konzoljátéknál, a táj poligonszegény, nincsen benne élet, a textúrák ismétlődnek, minden sík és elhanyagolt, ezt pedig még a speciális effektek sem képesek kompenzálni. A hangok terén ráadásul még ennyi jót sem tudunk elmondani, a Pókembernek négy szinkronja is van, mégis legtöbbször mutáló tinédzserhangon szólal meg. Laza és viccelődik, a mesélő pedig még nála is idegesítőbb, egyfolytában haverkodni próbál velünk, mint valami kretén osztálytárs, akit látni sem bírunk, de azért nyomja az üres szövegelését állandóan. Még jó, hogy a zene és a hangeffektek javítanak valamit, különben lehetne némítani a házimozi-rendszert!

Az irányítás viszont szerencsére közel tökéletes lett, és ez a játékélményre is nagy hatással van. A Pókember néhány hálóvetős kivétellel mindig arra megy, és azt csinálja, amit mi akarunk, nem mászik fel a falra feleslegesen, és nem ugrik a párkány mellé, igyekezve ezzel is könnyebbé tenni életünket. A gombkiosztás is teljesen rendben van, a bal kar irányítja a hőst, a jobb tekeri a kamerát, az X és az Y az ütés, a B az elkapás, az A az ugrás, az LT+A a vetődés, míg pókhálót a jobb ravasszal lőhetünk. Karaktertől függően pedig vannak ám speciális képességeink is, a tomboló rage módot, vagy az időlassítást a bal dömperrel tudjuk előcsalni, ezek pedig amellett, hogy rendkívül hasznosak, csak néhány másodpercig tartanak, ezért érdemes őket a végső összecsapásokra tartogatni. S ha már a főellenségekről van szó, akkor gyorsan megemlítenénk még a belső nézetes módot, van ugyanis néhány alkalom, mikor a csatában FPS nézetre vált a kamera, mi pedig a két ravaszt rángatva vadul pofozhatjuk az ellenségünket. Az izgalom viszont nem tart örökké, ha már megfordultunk mindegyik dimenzióban, akkor semmi újat nem tud mutatni a játék, és vár még ránk legalább háromszor ennyi feladat, nem is csoda hát, hogy a végigjátszás után mindenre tudtunk gondolni, csak arra nem, hogy bármikor újra elővegyük a játékot.

III. oldal

Letölthető tartalom persze lesz a játékhoz, meg el lehet lenni a különböző kosztümök megszerzésével is, ez a kettő pedig eséllyel csábíthatja vissza a rajongókat a képernyő elé, ezért nem pontozzuk le nagyon a szavatosságot, bár az tény, hogy minket nem érintett meg mélyebben a játék. Egy sima, jelentéktelen platformert látunk benne, melynek, ha nem a Pókember lenne a főszereplője, akkor ki sem próbálnánk. Így persze el lehet adni, de már a gyenge történeten és a közepes minőségen is érezhető, hogy főleg gyerekeknek szánták a játékot, tinédzsereknek, akik le tudják venni a szülőket egy tízezresre, ezzel is adakozva a kiadónak.

A Spider-Man: Shattered Dimensions szeptember 7-én jelent meg PC-re, Playstation 3-ra, Xbox 360-ra, Nintendo Wiire és DS-re egyaránt, PSP-s verzió viszont ezúttal nem készült a kalandokból, melynek bizonyára most sokan nem örülnek. A játék összességében enyhe közepesre sikerült, a Pókember világ szerelmesei jól ellesznek vele, nagyon hangulatos mind a négy univerzuma, könnyen játszható, komoly dolgokra viszont nem szabad számítani, kitartás kell hozzá és persze kötélidegzet, mely bennünk csak nyomokban volt meg.