Vannak olyan kísérleti és elsőre furcsa ötletek, amik aztán beválnak, sőt, van hogy alapjaiban megváltoztatják az adott műfajt. A független fejlesztők – vagy ha úgy tetszik indiek – között bizony nem ritka, hogy túlbuzog a tettvágy és a „csináljunk valami nagyon különlegeset” vonalat követve indulnak el az aktuális játék (vagy majdnem játék) elkészítésének munkálatai. A Small Radios Big Televisionst készítő csapat mögé ráadásul az Adult Swim csatorna állt be, így nem csoda, hogy valami fura keveredett ki az egészből.
Az alapkoncepció egy poszt-apokaliptikus világ, ahol már csak hatalmas, üres, elhagyatott gyárak vannak. Túlélőként itt lelünk menedékre, és információra is azzal kapcsolatban, mi is történt a világgal. És itt már bele is futunk az első (ellentmondásos) csavarba, ugyanis analóg adathordozókon keresztül érhetünk el alternatív digitális világokat. Vagyis mindazt, ami a régi, pusztulás előtti világból egyfajta digitális visszhangként megmaradt. Ez azonban még csak a továbbjutásban segít, a puzzle elemek nem túl bonyolultak, a pályák végi beszélgetések viszont már érdekesebbek. Utalások, történetfoszlányok bővítik az ismereteinket és próbálnak keretet adni a játéknak.
Talán itt ütközik ki leginkább, hogy ez a kísérletezős, furcsa és egyben elvont koncepció mennyire üres. Kevés a tartalom, és az összekötő szál. Fogalmazhatnék úgy is, hogy kevés a morzsa, amiért hajlandó lennék ezt az utat követni. A titokzatos vagy épp misztikus hangulat néhol ugyan átjön, működik is, de arányaiban elnagyolt és, nem szeretem ismételni magam de megint csak arra jutok, hogy: üres. A gyárakban ajtókon, szellőzőnyílásokon keresztül haladunk előre. Olyan ez az egész, mint egy labirintus, vagyis többször be fogjuk járni a szobákat, emeleteket, mire mindent megtalálunk. Aki nem túl jól tájékozódik, annak nem ez lesz a kedvenc játéka, az biztos. Energiagömbökkel nyitjuk ki a zárt ajtókat, fogaskerekekkel ügyeskedünk, és lassan feltárul előttünk a következő szoba, a következő gyár és a történetről is pár újabb apróság.
Nehéz összegezni mindazt, ami a játékban van. Egyfelől meglehetősen rövid, nagyjából 2 óra a játékidő. A továbbjutás problémáinak megoldása közben unalmas gyárakban bolyongunk, és a készítők által az előnyök között felsorolt hangeffektek is csak félig képesek azt adni, ami elvileg a feladatuk lenne. Hangulatot teremtenek, de ez is pár másodperc csak, aztán visszacsöppenünk a gyárba. A kazetták gyűjtögetése ad némi színt a monotóniába, de az alternatív virtuális világ nagyon kevés pluszt ad mindehhez, az pedig, hogy ezeket alakíthatjuk és átrendezhetjük ismét csak költői túlzás. És ebben kristályosodik ki az egész, mintha meg nem értett művészekkel lenne dolgunk. Elvont az egész, néhol értelmet csepegtetnek bele az átvezető párbeszédek, de a vége ismét csak nehezen értelmezhető, vagyis összességében nagyon kíváncsinak kell lenni hozzá, hogy belemélyedjünk... vagy teszternek. Esetleg meg nem értett művésznek, aki a hasonlót keresi, és örülhet, hogy itt bizony megtalálta végre.
