Lapunk hagyományosan nem foglalkozik korai hozzáférésű címekkel, viszont mert egyre gyakrabban merül fel, hogy írhatnánk efféle programokról, ezen cikkünket egyfajta vitaindító kísérletnek szántuk. Számszerűsített ítélet ezért nincs, és a technikai jellegű hibák, illetve hiányosságok felett is szemet hunyunk. Ehelyett a különféle elemek potenciáljára, és az optimális működés közben tapasztalt élményre fókuszálunk, de nem rejtjük véka alá, ha egyik-másik ötlet vagy funkció rút-korrigálhatatlan zsákutcának tűnik. Természetesen kíváncsiak vagyunk, hogy olvasóink miként vélekednek ezen elvünk újragondolásáról, és arra buzdítjuk őket, hogy szavazzanak.
Ecrasez l'infâme
Paul Doumer keblét okkal feszítette a büszkeség, mivel patrónusai olyannyira bíztak a szervezőkészségében, hogy ugyan csupán a negyvenedik esztendejét taposta, mégis Francia-Indokína kormányzójává nevezték ki. Az egy szegény özvegyasszony nyomorgó gyermekéből két diplomát is szerző politikai bennfentessé emelkedő férfiú karakán vehemenciával ugrott fejest a kihívásokba. Új, főként az ópium, a bor és a sókereskedelmet sújtó adók kivetésével hamar elérte, hogy a frankmilliókra rúgó veszteséget termelő régió profitábilis legyen. Egyben az erőviszonyokat felborító, gátlástalan jogszabályokkal kikövezte az utat kalmárhajlamú honfitársai térhódítása előtt.
Személyes küldetésének azonban a jókora gyarmatbirodalom korlátlan lehetőségekkel teli koronaékszereként tisztelt Hanoi modernizálását tekintette, és más, nagyszabású munkálatok mellett egy csatornarendszer alapjait is lefektette. Ez a status quo-hoz igazodva vietnámiak lakta részeken jószerivel alig volt több egy sértően primitív kanálisnál. Míg az európaiaknak otthont adó negyedek higiéniáját egy bámulatosan komplex hálózat szavatolta – az ebben vígan tenyésző patkányok legnagyobb örömére.
A rágcsálók sokáig nem merészkedtek a felszínre. Ám aztán apránként egyre inkább elkanászodtak, majd mikor 1902-ben a rettegett bubópestis felütötte a fejét, és az utcákon valósággal hemzsegtek a túlszaporodott, agresszív fenevadak, eljött a cselekvés pillanata. Heves irtókampány kezdődött: a hatóságok korrektnek mondható vérdíjat fizettek a halott bestiákért. Csakhogy az érzékeny gyomrú hivatalnokok nem szívesen vacakoltak az agyonvert-megmérgezett tetemekkel, és írásba adták, hogy a levágott farkincák bemutatása is elég ahhoz, hogy a vadászok megkaphassák a jussuk.
Kényeskedő ostobaságuk árát drágán megfizettek: a piacról kiszorított, élelmes ex-vállalkozók bőszen tenyésztették az állatokat, hogy megcsonkításukkal jussanak busás haszonhoz. Így a nagy garral beharangozott intézkedéssorozat totális kudarcba fulladt – pláne, mert a turpisság kiderültével a lebukott svindlerek szélnek eresztették a kártevőket.
Ahogy ez az eset is ékesen illusztrálja, a legnemesebb jobbító szándék is katasztrófába torkollhat, és a grand strategy-k táborát bővítő Realpolitiks II-ben mi is meggyőződhetünk ennek a tételnek a helytállóságáról.
l'état, c'est moi?
Elsőnek a világ fontosabb eseményeiről dönthetünk. Az elmaradhatatlan oktatómódon kívül egy, korunkat relatíve pontosan modellező kampányban, és egy, a most dühöngőnél ezerszer komolyabban pusztító koronavírus-járványra koncentráló, posztapokaliptikus fantáziálásban mérettethetjük meg magunk. Ezután az ország a nehézségi fokot szimbolizáló kiválasztása jön - mivel az USA elnökeként nyilvánvalóan szélesebb az eszköztárunk, mint Dél-Szudán despotájaként. Majd, ezen előkészületek lezárultával neki is veselkedhetünk a nagy kalandnak. Egy, a zsáner hagyományainak megfelelően egymáshoz ezer szálon kötődő alszektorokból felépülő szisztémát kapunk, ahol ha megteremtjük a vágyálmaink kiéléséhez szükséges feltételeket, akkor nincs probléma, de ildomos kalkulálnunk az esetleges konzekvenciákkal.
Egy, az oktatást hanyagoló teokráciát szeretnénk, ahol elvonják a fizetések kilencvenöt százalékát, ám cserébe garantálják a teljes foglalkoztatottságot? Ha megoldjuk, hogy nyomorgó népünk körében ne a kollektív öngyilkosság legyen a vezető halálok, és elérjük, hogy az óhatatlanul mélypontra jutó fogyasztás ne végezze ki a gazdaságunk, lelkünk rajta. Létrehoznánk az egalitarizmus és a meritokrácia a két eszme főbb erényeit vegyítő, szociálisan fejlett szerelemgyermekét, amihez képest a skandináv jóléti modellre esküvő nációk szélsőjobbos-rablókapitalista pöcegödrök?
Nemes idea. De ki fogja ezt kifizetni, és mi a garancia arra, hogy az elkerülhetetlenül elburjánzó paragrafus-erdő nem fojtja meg az egyént, vagy, hogy a bőség nem torkol xenofóbiával kevert sovinizmusba? A Horatius által megénekelt arany középszer a vezérlőcsillagunk? Erről a bombasztikus ígéretekkel előretörő populistákat is értesítettük? Kérlelhetetlen libertariánusként a piac láthatatlan kezére bízzuk a jövőnk, majd tudatosan egy névlegesen létező, súlytalan-jelképes bohóctréfává züllesztjük le az államgépezetet? Akár jól is elsülhet, ám ha beüt a krach, ádámkosztümben fogunk téblábolni egy antarktiszi hóviharban. Deregulációval segítjük a befektetőket vagy modernizálunk és észszerűsítünk? Van-e tervünk az állástalanul tengődők istápolására?
Atom vagy szén, befogadó társadalom kontra törzsi mentalitás, melegházasság, netán homofób hecckampányok, integráció, esetleg szegregáció, agrárium versus iparosodás: egyedül rajtunk múlik, hogy a milliónyi témában mire is tesszük a voksunk.
Azaz elméleti síkon távlatilag nincsenek határok, de nem árt, ha figyelünk pár alapszabályra. A leglényegesebb hogy azt, hogy meddig nyújtózkodhatunk, elsősorban a havonta gyarapodó akciópont-mennyiségünk szabja meg. Ez a nehezen megfogható erőforrás az érdekérvényesítési kapacitásunkat fedi. Ha törvényeket alkotunk, kereskedelmi szerződéseket kötünk vagy titkosszolgálati akciókkal csapunk le a felforgatókra, ehhez a tartalékhoz kell nyúlnunk. Minél kifinomultabb vagy komplexebb dobásra készülünk, annál jobban apad a felhalmozott készletünk, és azt sem zárhatjuk ki, hogy olajnak, pénznek, acélnak vagy ritka ásványkincseknek is búcsút inthetünk.
Továbbá azt szimbolizálandó, hogy egy gigaprojekt nem egyszeri befektetést, hanem folyamatos felügyeletet igényel, a már futók finanszírozását sem ússzuk meg, magyarán idővel óhatatlanul is beszűkül a mozgásterünk. Főleg, mert mi csupán utat mutatunk, és ha nem sorakozik fel a parlamenti többség egy-egy indítványunk mögé, szándékunk megmarad a vágyak szintjén. Záróakkordként, a közgondolkodás átformálása ráérős ostrom, és nem amfetamin-fűtötte blitzkrieg: ha egész szektorokat felforgató, radikális reformokra törekszünk, elvárás, hogy kisebb fajsúlyú húzásokkal puhítsuk meg a delikvenseket.
Le style, c'est l'homme
Alapvetően tehát elégedettek lehetünk a mechanikákkal, és azt is leszögezhetjük, hogy a stúdió eddigi teljesítménye is dicséretes. Folyamatosak a hibaritkító javítások, és a publikum szondáztatása sem marad el. Ergo, bár a Bohr-nak tulajdonított sziporka szerint jósolni nehéz, pláne, ha kinyilatkoztatásunk a jövőre vonatkozik, leszögezhetjük, hogy ha nem lankad a készítők munkatempója, a nívóra nem nagyon fogunk panaszkodni. Pontosabban fogalmazva, az egyetlen, merőben ízlésfüggő vitás kérdés ezen sorok írásakor a direkt, véres-beles háborúk szokatlan sűrűsége, és a globális egyesületek iszonytató súlytalansága. Hiszen egyfelől, annak dacára, hogy a sajtó egyes, hiénalelkű és sakál-erkölcsű képviselői ennek az ellenkezőjét akarják elhitetni a szenzációra éhező tömegekkel, egy páratlanul békés korban élünk.
Ezért minimum abszurd, hogy militarista hevülettel nem vádolható nemzetek szomszédjaik lerohanásán mesterkednek. Ahogy az is védhetetlen, hogy a kívánatosnál gyakrabban jelent kétségbevonhatatlan előnyt, ha rafinált alakoskodás helyett egy tankhadosztállyal fejezzük ki nemtetszésünket. Ám egyfelől jogos, egyben megfontolásra érdemes érv, hogy az alkotás a kormányzás nyűgjeit és nyilait igyekszik visszaadni, illetve, hogy a fókusz az országokon van.
Másrészt ha ahhoz van kedvünk a nem túl szép, de történelmi távlatban kifizetődő nyomásgyakorlással elhozhatjuk a hőn áhított békét, sőt, akár egy kontinenseket egyesítő szövetségesi rendszert is kiépíthetünk. Emellett arról sem feledkezhetünk meg, hogy a moddolás és a hobbiból tető alá hozott szcenáriók deklaráltan súlyponti elemei a műnek. Vagyis borítékolható, hogy a start után szabadon mazsolázhatunk majd az élményt megfűszerező rajongói bővítményekből.
Ám ez nem változtat azon, hogy az egyébiránt ígéretes játék egy roppant sajátos bravúrt valósított meg. Jelesül, hogy ugyan atmoszférája az esetek nyolcvan százalékában egy harmadrangú vidéki gimnázium március tizenötödei ünnepsége és egy 1976-os, Csongrád megyei MSZMP-kongresszus között ingadozik, de mégis őrületbe kerget bicskanyitogatóan primitív szellemeskedésével. A sajátos kettősség legfőbb oka, hogy az egyes nációk száraz-sótlan adathalmazok.
A parlamenti összetételek húszból tizenkilencszer köszönőviszonyban sincsenek a valósággal, és teljesen hiányzik a Belgiumot Thaiföldtől vagy Kongótól megkülönböztető karakter. Ez alkalmasint kifejezetten abszurd szituációkat szül, mivel nehéz nyerítő-fuldokló röhögés nélkül felülemelkedni azon, hogy Kína, Észak-Korea vagy Oroszország vezetőjeként sem ússzuk meg a felhatalmazásért kuncsorgást.
Ez pedig akkor is súlyos hiba lenne, ha a cég kreatívjai holmi homály fedte okból nem jutottak volna arra a döntésre, hogy igénytelen és sekélyes humorpótlékkal tupírozzák fel fáradozásaik gyümölcsét. Filmekből kölcsönzött szövegek, infantilis, a Szeszélyes évszakokban is legfeljebb pironkodva leadott blődlik, vagy a tizenhárom év alattiakat behálózó videógyárosokat megcélzó anti-gegek: a kínos lista bő és csüggesztő.
Elvégre a nyegle jópofáskodás, és a gyíkemberek létezésének tényként kezelése nem egyeztethető össze az ambiciózus szimulátor-jelleggel. Hogy kiben merült fel, hogy egy komplex stratégia esetében bónusz, ha pont annyira idegölő, mint egy magát a popkultúra apostolának valló idézetekkel-képviccekkel kommunikáló, elsőéves egyetemistával folytatott beszélgetés, rejtély. Mert nehezen hihető, hogy széles tömegek jelezték volna azon óhajukat, hogy úgy szeretnének elmélyedni az államigazgatás ügyes-bajos teendőiben, hogy ezalatt lolcat-komplexitású marhaságokkal fárasztják őket.
Arra is nagyobb összegben fogadhatunk, hogy a Youtube-csillagocskák tingli-tangli, vámpírvadászathoz hasonló ökörségekkel megszórt felvételei sem szereznek új vásárlókat. Mivel akit ez a vonulat megfog, az esélyesen nem fog almenükben kutakodni, hogy növelje az ipari termelékenységet, hanem inkább egy ingyenesen letölthető, mérsékelten komplex multi-lövöldében vagánykodik.
Verdkit
A Realpolitiks II itt és most egy lakájos-összkomfortos, ám egy elmebeteg, a szocreál sivár kilátástalanságát a brikettesített disznótrágyából csiszolt, posztmodern bútorokkal vegyítő, tébolyult belsőépítész garázdálkodását nyögő ingatlanra hajaz. Ha a fejlesztők az illúziók tökéletesítésén túl a ciánozásra is kiválóan alkalmas hangulat problematikáját is megoldják, egy tisztes szeletet hasíthatnak ki a szcéna mézédes-laktató tortájából. Amennyiben viszont erre a korai hozzáférés elhagyásáig nem kerül sor, a többre hivatott program óhatatlanul a már a tervezőasztalon elbukó, hamvába halt kísérletek szomorú-borítékolható sorsárán fog osztozni.
