I. oldal

2004-ben a Team Ninja nagyon jó lehetőséget kapott: feltámaszthatták a Ninja Gaiden sorozatot. A feladatot tökéletesen hajtották végre, az Xbox exkluzív első rész fogadtatása kitűnő volt: remek kritikákat kapott és a játékosok is szerették, talán csak azt lehetett felróni neki, hogy cseppet nehézre sikerült. A folytatás biztosra vehető volt, ám szerencsére a fejlesztő boszorkánykonyhájában több felé is tekintgettek. Három évvel az első rész megjelenése után megérkezett a Ninja Gaiden Sigma, mint PS3 exkluzív cím. Ez nem volt más, mint az eredeti első rész kisebb-nagyobb változtatásokkal, és természetesen az új hardvernek hála sokkal durvább grafikával. Akkoriban még a PS-nek nagyon kellettek a minőségi címek, így a Sigma egyből a toplisták élére került, pedig ez sem épp az átlagos kaszabolós játék volt (máig tartom, hogy a nehezebb fokozatok csak fanoknak és gyakorló mazochistáknak vannak). Eközben persze már gőzerővel készült a második rész, ami ismét konzolt váltott: a Ninja Gaiden 2 Xbox 360 exkluzív cím lett. Persze spekulációk már voltak arról, hogy ha így megy tovább, akkor minek kell következnie? Természetesen mai tesztünk alanyának, a hó elején megérkezett Sigma 2-nek! (Ami mielőtt bárkinek is kétségei támadnának, PS3 exkluzív)

A főszereplőnk ezúttal is Ryu Hayabusa, a nindzsák Supermanje. Bár a történet az első rész után játszódik, elég lazán kapcsolódik csak ahhoz, és igazából jobb lett volna, ha nem is erőltetik a folytatás érzést, mert több sebből vérzik (az első részben például teljesen kihalt volt a felgyújtott Hayabusa falu). Nagyon ötletes azonban, hogy amíg a játék fájlokat másolgat a merevlemezre (ezt sajnos nem kerülhetjük meg, és nem is igazán segít a nagy töltési időkön), addig egy képregényszerű intróban végignézhetjük amint Joe (Ryu apja) megküzd egy vámpír vezérrel, majd Ryu is csatlakozik hozzá, és bár végül sikerrel járnak, Joe megsérül, így kénytelen az ágyat nyomni, pedig sötét dolgok készülődnek odakint.

Új játék indításánál (eleinte sok mást nem igazán tehetünk) folytatódik a történet, és kiderül, hogy az öreg Muramasa boltot nyitott Tokyo-ban, ahová betér egy új szereplő, Sonia, és szerény személyünk iránt érdeklődik, merthogy fontos mondanivalója van számunkra. Közben azonban lerohanják a helységet a Fekete Pók Klán nindzsái és elkapják a Team Ninjától megszokott idomokkal rendelkező lánykát. Ryu ekkor érkezik meg, de a túlerő miatt már nem tudja megadakályozni, hogy Soniat elhurcolják. Innentől miénk az irányítás.

II. oldal

Az hamar egyértelművé válik, hogy az alapok megmaradtak, ám rengeteg apró változtatást eszközöltek a játékon, melyek nagy része pozitív lett. Például már első indításnál két nehézségi fokozatot ajánl fel a program, így aki először próbálkozik NG játékkal, annak nagyon ajánlott az Acolyte szintet választani, hogy élvezni is tudja azt. Továbbra is kétféle ütésfajtából állíthatunk össze erős kombinációkat, a köztes időkben meg jobb, ha tapadunk a védekezésre. Ráadásul most ez sem jelent teljes biztonságot, mert ha valaki a hátunk mögött van, Ryu már nem fog magától megfordulni, így ha körülveszik, akkor bajban vagyunk, ideje dobbantani a csata sűrűjéből.

A mágiát itt Ninpo-nak hívják, és összesen négyféle varázslatot tudunk majd összegyűjteni, amiket elég korlátozott számban használhatunk. A löttyökön kívül ugyanis, csak a vörös esszenciákból nyerhetjük vissza az energiánkat hozzájuk. Ezek a legyőzött ellenfelekből szállhatnak ki, a kékkel (életerő) és sárgával (fizetőeszközként használható) egyetemben. Utóbbiaknak van egy különlegessége, aminek nagy hasznát vehetjük a durvább csaták alatt: Ryu képes minden közelharci fegyverrel egy-egy Ultimate technika kivitelezésére. Hosszan nyomvatartva a háromszöget elkezd koncentrálni, és két fokozatban erősíteni magát. Ha ellenfél van a közelben és elengedjük a gombot akár hátra is dőlhetünk, kezdődik a műsor: főhősünk olyan ütéssorozatot indít el, hogy ilyenkor nem jó mellette ácsorogni. Persze a feltöltési idő elég hosszú, így a legtöbb esetben hatszor elverik mire összejöhetne akár az első fokozat. Ezen segítenek a sárga esszenciák, amiket ilyenkor elnyel, és ha elég lebegett a közelében, akkor pillanatok alatt eléri a maximális szintet. A technika használata után persze megint lesz pár hulla, így ha elég ügyesek vagyunk már indulhat is a következő kör!

Az Xbox változat elég véres volt, testrészek és több gallonnyi vér volt mindenfelé. A csonkolásos rendszer a Sigmában is megmaradt, de vért már csak mutatóban látunk és a testrészek se fogják beborítani a képernyőt (szinte azonnal eltűnnek). Ha egy ellenfélről a csata hevében sikerül lenyisszantani valamit, ami szerintünk nem odavaló, akkor az eléggé kétségbeesetten próbál majd meg kiirtani minket, ezért jobb, ha mi lépünk hamarabb. Az erősebb ütést megnyomva Ryu pontot tesz az ügy végére, látványos kivégzéseknek lehetünk szemtanúi, úgyhogy nem kell aggódni, ebben a változatban is megkapjuk a vérengzés adagunkat, csak épp finomabb formában (ennek technikai okai is vannak, de erről később).

Mozdulataink egyébként erősen függnek az épp használt fegyvertől, amikből ismét van elég, még egy óriási kétkezes kardot is kapunk (Emma’s Fang), ami az előző változatból hiányzott. Ez nagyon jól jön, ha sok kis dögnek kell megmutatni a kaput a sötétségbe. A lőfegyverek száma mondjuk redukálódott kettőre, de legalább végtelen lőszert kapunk hozzájuk, hogy ne kelljen állandóan azt vásárolgatni. Ha pedig már a vásárolgatásnál tartunk, hát az is változott. Most is a kihelyezett Muramasa szobroknál szórhatjuk el a betevő sárga esszenciánkat, de már nem vehetünk se életerő, se fegyver fejlesztést. Utóbbit ingyen kapjuk a kéken világító szobroknál (de egy szobor csak egy upgradet hajt végre, úgyhogy jól gondoljuk meg mit választunk), előbbiek pedig el vannak szórva a pályákon. Maradnak a Ninpo és életerő töltök, ám a hordozható mennyiség száma eléggé lecsökkent (mindenből csak három lehet nálunk), úgyhogy csak óvatosan, a „pénzünket” meg ne sajnáljuk, úgy se jó semmi másra. Itt-ott elrejtve belefuthatunk egy-egy kristálykoponyába, ezeket gyűjtögetve, minden tízedik után kapunk 10% kedvezményt az öregnél (a skarabeuszok az első részben hasznosabbak voltak, legalább adtak is valami extra tárgyat).

III. oldal

Nagy örömömre szolgált, hogy a mentési rendszer is változott némileg, például minden pálya befejezése után kapunk egy lehetőséget arra, hogy tároljuk előremenetelünket. Ez lehet, hogy elsőre nem tűnik túl fontos dolognak, de a Sigma 1-ben volt egy jelenet, ahol boss harc után vége lett a pályának, míg a következő fejezet úgy indított, hogy ránk rontott ezer szellemhal és mire kézbe vehettük volna a megfelelő fegyvert már a földön fetrengtünk és minket rágcsáltak. A „Continue?” kérdés után pedig visszavágott minket az utolsó mentési helyre, az előző fejezet végére… Elég frusztráló volt. Most szerencsére egy gyorsmenüből elérünk mindent. Amíg ebben turkálunk, addig leáll az akció (kivétel ha épp ütnek minket), itt használhatjuk tárgyainkat, vagy fegyvert/Ninpo-t válthatunk, így pillanatok alatt megvan minden ami kell.

Ahogy haladunk előre a fejezetekben, elérhetővé vállnak a csapat missziók és azon belül a különböző nehézségek/fegyverek/karakterek. A történet 17 részből áll, amelyekből három amolyan töltelék szerepet tölt csak be, hogy kipróbálhassuk a három női karaktert, akik ezután megjelennek a csapatjátékban is. Rachel és Ayane már ismerős lehet az első részből (bár játszani csak előbbivel lehetett), míg Momiji új karakter (de először a DS-es NG-ben tűnt fel), ő a szentélyt őrző lányka, így az ő birtokában van a Sárkány Szeme, amit egyesítve a Sárkány karddal annak ereje a többszörösére nő. Ráadásul még vele bántak a legfinomabban a dizájnerek, a másik két lányka idomairól még Pamela Anderson is csak irigykedve nyilatkozhat.

Leszámítva a lányokkal való kitérőket a történet nem tartogat túl sok meglepetést, eléggé kiszámíthatóra sikerült, kicsit jobban is igyekezhettek volna a srácok, bár igaz, hogy így legalább nem üt el az első résztől. Már az is egy cseppet egysíkú, kemény nindzsa vagyok stílusban készült. Ryu személyiségében most sem fogunk sosem látott mélységeket felfedezni (pedig egy ponton azért próbálkoztak az írók), de legalább kiderül, még ha csak pár pillanat erejéig is, hogy nem fából faragták a szuperharcost. Az első részben ugyanis kicsit furcsa volt, hogy Rachelre tulajdonképpen semmit nem reagált, még a játék végén sem, csak egy gizdának szánt beszólással távozott (bár ki tudja, lehet az első találkozásnál elpirult, de ez örök titok marad, lévén az arcát utoljára talán az anyja látta születése pillanatában. Valószínűleg már az első családi fotón is nindzsaruhában kacsintott a kamerába). Ez most változik némileg, de azért ne számítsunk brazil szappanoperába illő jelenetekre.

Visszatérve a történetre, attól függetlenül, hogy nem fog érte díjat kapni a játék, azért igyekeztek apró részletekkel feldobni azt. Sok halott nindzsánál és csak úgy egyébként elszórva a pályákon találhatunk majd naplókat, illetve történelemkönyveket. Előbbiek kicsit emberközelibbé teszik a Fekete Pók klán embereit, míg utóbbiak elmesélik a világ történetét, hogy megértsük, kik ellen is harcolunk most. Ezt nem is taglalnám, akit érdekel, az még a hivatalos honlapon is elolvashatja.

A játék hossza szinte tökéletes. A sztori módot 10-15 óra lesz végigvinni, attól függően mennyire nézünk körül és milyen nehéz fokozaton esünk neki, de az útközben kinyitott csapat missziókkal is jól el lehet szórakozni. Ezek mindig kétszemélyesek, csak ha offline játszunk, akkor a gép irányítja majd a társunkat. Van egy nagyon hangulatos részük, ha az egyik karakter elkezd egy Ninpo-t, akkor a másik csatlakozhat hozzá, és együtt egy nagyon látványos és pusztító varázslattal kínálhatják meg a pályán lévőket. Sajnos a szervereken jelenleg csak alig lézengenek páran, úgyhogy jó ha van egy barátunk akivel szívesen játszunk. Eredményeinket aztán közzétehetjük a PSN-en, hadd lássa mindenki, hogy kivel van dolga. A sztori mód végigjátszása után megnyílik a fejezet mód is, amiben egyenként végigjátszhatjuk az összes pályát és értékelést csak itt kapunk rájuk (a sima végigjátszásból ezt kivették). A sztori módon kívüli csatáinkat egyébként rögzíthetjük és később visszanézhetjük a Ninja Cinemában.

IV. oldal

Az egész játék nem érne semmit, ha az audió rész nem lenne megfelelő, de szerencsére ezen a fronton sincs baj, az elvárható szint megvan. Néhány háttérzene egész jóra sikeredett, a csaták alatt hallhatóak pedig (és ezek mennek a legtöbbet) megadják az alaphangulatot. A szinkronhangok cseppet vegyesek: az ellenfelek között sok jó figurával találkozhatunk, de Ryu néha kicsit lelombozó, tudom, hogy ő a hűvös pusztító, de azért néhány jelenetben igyekezhetett volna. Aminek viszont örültünk, mert sokan értékelhetik: választható a japán szinkron is, így mindenki megtalálhatja a neki szimpatikus hangokat.

Itt szeretnék egy kis kitérőt tenni a grafikára is, mert úgy vélem a fejlesztők megérdemlik. Ha egy cím megjelenik több konzolra is, akkor általában azon a platformon, amin alapvetően folyik a fejlesztés, jobban néz ki, vagy be van lőve egy olyan minimálszintre, ami mindkettőn elmegy. Egyik se túl rózsás megoldás, de a Ninja Gaiden különleges ezen a fronton. Mindegyik konzol saját játékot kap, ami több ponton eltér a másiktól, de ami még fontosabb, hozzáigazítják a grafikát is az adott géphez. Az Xbox változat nagyon ráhasalt a polygonszámra és az átlátszóságot használó effektekre (robbanások, víz, stb.). Megtehette, mert utóbbiakban nagyon gyors, előbbinél pedig megvan nekik a döntés szabadsága az egységesített shader architektúrát használó grafikus vezérlő miatt. Ezt arra használják, amire akarják és ők erre akarták. Ezért van az, hogy a Boxos változatban egyszerre akár 8-an is megpróbálhatnak elverni minket, a levágott testrészek is megmaradnak, és az átvezető animációkban is sokkal több karakter látható egyszerre egy képen. A PS3-ban a „kevés” Vertex Shader miatt ebből vissza kellett venni (a Cell-lel megkerülhető lett volna talán, de az meg nagyon időigényes), viszont így ottmaradt kihasználatlanul a sok pixel árnyaló. A Team Ninjánál nem lazsáltak, munkára fogták az összeset, így sokkal kifinomultabb fényekkel és árnyékokkal találkozhatunk majd, miközben a legtöbb felület kapott valami kezelést, így például az utak sokkal jobban néznek ki. Mindkét változatnak megvannak tehát a saját szépségei (de azért most nem indítunk szavazást arról, hogy Ayane hol néz ki jobban).

Kis extra, hogy a PS3 kontrollerében van mozgásérzékelő és ezért sok fejlesztő érzi már szinte kényszernek, hogy kezdjen vele valamit. Az első Sigmában ez úgy nyílvánult meg, hogy ha Ninpo használata közben őrülten ráztuk a vezérlőt, akkor erősebb varázslatot süthettünk el (így például boss harcoknál az abszolút használhatatlan helyett már csak szimplán használhatatlanná váltak). Mivel egy idő után ez inkább volt idegesítő, mint hasznos, ezért a Team Ninjánál úgy döntöttek jobb nem erőltetni a dolgot. De lássuk be, hogy azért mégse mehettek el csak úgy a lehetőség mellett, ezért valakinek nagyon érdekes ötlete támadt és megszületett az, amit talán az IGN-nek sikerült a legjobban megfognia az alábbi képpel:

Hát igen, amire reklámot is építettek az a szemünk előtt valósággá válik. Bár játék közben az ember nem közelítget túl sokat, de ha ezt megteszi egy női karakternél és elkezdi rázni a kontrollert akkor apró meglepetésben lesz része (csak szerintem nagyon elborult ez?). Mindenesetre Chocho kolléga lelki szemei előtt már felsejlett a gyönyörű jövő, Ninja Gaiden 3-mal és Natal-lal.

V. oldal

Összegezve az eddigieket, a játék könnyen hozza a Ninja Gaiden hangulatot, de főleg a kihívásokat kereső, ügyesebb játékosoknak ajánlanánk (demó van, ki lehet próbálni). Van benne néhány csata, ami már a könnyebb fokozaton is elgondolkoztató, normálon pedig már vért fogunk izzadni, de annál nagyobb lesz az elégedettségünk, ha végeztünk. Trófeák is vannak immár, de a platinum trófeákra hajtók nagyon gyorsan felejtsék el a Sigmát, ha csak nem ez előtt akarják eltölteni a harmadik részig hátralévő időt, mert némelyik elég elborultra sikerült. Apropó a teszt alatt nálunk felbukkant egy apró bug, amit már tapasztalhattunk a Cuboidban is. Régebbi Sixaxis vezérlőnket használva néha beakad a karakter mintha nyomva tartanánk a bal analóg kart felfelé. DualShock 3-mal ez nem fordul elő. Óvatosan tehát, ha másnak is van ilyen tapasztalata, azt a fórumban megoszthatja velünk. Addig is, aki szereti az akciójátékokat, az mindenképpen tegyen egy próbát az új Sigmával, mert lehet, hogy csak erre várt.

Egy kis ízelítő - a trailer