MI VOLT A TERV? – MEGHÖKKENTŐ ADAPTÁCIÓK

Minimum tizenhárom évet késő kalandjáték, viktoriánus MMO és pofozkodó Hugo-karakterek: néha nehéz rájönni, hogy mi járhatott munka közben a fejlesztők fejében.
Gera Krisztián
Gera Krisztián
2021. ápr. 17. 11:10
Mi volt a terv? – Meghökkentő adaptációk

Rossz vér

A napvilágot egy washingtoni politikai macher és az Enron egyik dúsgazdag alelnökének leányaként meglátó Elizabeth Anne Holmes-ról könnyűszerrel megformálhatták volna az ambíció szobrát. A kamaszként kínai egyetemekkel üzletelő csodagyermek érdeklődése apránként az egészségügy felé fordult, és mikor tizenkilenc esztendősen megalapította cégét, a Theranost, a sajtó egyből felkapta a nevét. Az intelligens és karizmatikus nő ugyanis nem kevesebbet ígért, mint, hogy egy egyetlen csepp vérből az összes nyavalyát kimutató szerkezettel a sci-fi szerzők legmerészebb fantáziáin is túltevő aranykort fog elhozni. Ráadásul rendkívül korán, és minimális anyagi ráfordítással megállapítható lesz, hogy az érintett pácienst milyen krónikus betegségek vagy genetikai defektusok fenyegetik.

Az újságírók megbabonázva hallgatták előadásait, aztán dicshimnusznak is beillő cikkeikkel felkeltették a spekulánsok figyelmét. Az évek során hétszázmillió dollár áramlott a szárnyaló részvényárfolyamú társasághoz, és ahogy az lenni szokott, az igazgatótanácsot tekintélyes bennfentesekkel töltötték fel. Henry Kissinger mellett John Mattis, Gary Roughead admirális, Riley Bechtel és más, feltétlen bizalmat ébresztő prominensek adták a nevük a grandiózus projekthez.

Ám az álom 2015-ben épp olyan hirtelen ért véget, ahogy elkezdődött. Elsőnek John Ioannidis professzor hívta fel a befektetők figyelmét arra, hogy a Theranos-nak nincsenek objektív és tárgyilagos ítészek által ellenőrzött eredményei. Utána kollégája, Eleftherios Diamandis szedte ízekre a túlzó marketingszövegeket, és a Pulitzer-díjas zsurnaliszta, John Carreyrou is kifejezte aggodalmait. Innentől fogva az események felgyorsultak.

Kisült, hogy a nagy dérrel-dúrral beharangozott csúcstechnológiák gyakorlatilag nem léteztek, vagy még gyermekcipőben is alig jártak, és bár Holmes megpróbálta tisztára mosni a nevét, az összeomlást nem kerülhette el. A kilencmilliárd dollárra taksált léggömb 2018. szeptember 4-én kipukkant. Míg a nem is oly rég a jövő bátor úttörőjeként ünnepelt nő jogi csapatának tagjai egyes információk szerint elmebetegségére hivatkozva igyekeznek meggátolni, hogy védencüket évtizedekre rácsok mögé csukják.

Miként ez a példa is igazolja, páran józan ésszel felfoghatatlan, és eleve kudarcra ítélt ábrándkergetéssel ássák a saját sírjukat. Ez a játékiparban sem ritka – igaz, itt a valóság kreatív tálalása helyett a nehezen követhető logika mentén tető alá hozott címek dominálnak.

Mr. Darcy és a kosarasok

Az MMORPG-rajongók körében visszatérő sirám, hogy a zsánerből kiveszett a mersz. Tény: a szcénát uraló stúdiók nem szívesen kockáztatnak markánsan egyedi koncepciókkal, és az is vitathatatlan, hogy ha egy friss elgondolás sikert arat, akkor azt előbb-utóbb óhatatlanul átveszi a konkurencia. Ennek tükrében nem csoda, hogy a 3 Turns Production Ever, Jane-jét sokan sajátságos médiahack-nek tekintették, és ennek megfelelően jót kacagtak rajta. Mivel a Judy Tyrer vezette alakulat azon ügyködött, hogy egy Jane Austen írásai ihlette, pacifista programmal csábítsa vásárlásra a publikumot. De hamar kiderült, hogy nem egy feltűnési viszketegségben szenvedő mókamester megkésett áprilisi tréfájáról, hanem egy halálosan komoly bejelentésről van szó.

A stúdiót irányító szakember lelkes közlemények tucatjaiban adta hírül, hogy ha valaki unja a toronyház méretű bestiák megritkítását vagy a kazamatákban csúszás-mászást, akkor egy merőben új vidék tárulhat fel előtte. Egy olyan, békés, ám távolról sem idilli mikroverzum, ahol pletykálkodással, frappáns sziporkákkal megszórt elmepárbajokkal, bálszervezéssel vagy a társadalmi ranglétrán való felkapaszkodással, és nem tűzgolyó-lődözéssel, esetleg kardforgatással juthatnak a csúcsra.

Eleinte úgy tűnt, hogy az elsőre habitustól függően avíttnak vagy megmosolyogtatóan naivnak ható ötlet kiagyalóira rámosolygott Fortuna, mert Kickstarter-gyűjtésükön 109563 dollárt kalapoztak össze. Majd kampányuk lezárultával a sajtó a szent őrülteket megillető, fokozott jóindulatot tanúsított feléjük, de sajnos ez is kevésnek bizonyult az üdvösséghez. A bájos színfolt soha nem hagyta el a nyílt bétát, és 2020. december 20-án leálltak ürességtől kongó szerverei.

Egy adaptációnál normális esetben elengedhetetlen, hogy az adott mű tisztes rajongótáborral bírjon, és az sem árt, ha a végeredmény nem csak külsőségeiben hajaz az eredetire. Ennek tükrében nem csoda, hogy az 1992-es Zsákolj, ha tudsz! 1995-ben piacra dobott átiratát nem kísérte áldás, mivel az gyakorlatilag az első másodperctől fogva bukásra kárhoztatott marhaságok tankönyvi eseteként keserítette el a vásárlókat.

Az, hogy egy karakterfókuszú dramedy-t könnyed sportblődlivé silányítanak, önmagában is meghökkentő. Ám az, hogy Woody Harrelson, Wesley Snipes és kollégáik helyett nevesincs labdazsonglőrökkel törhetünk a csúcsra, egyenesen felháborító. Ha pedig ezekhez azt is hozzávesszük, hogy Ron Shelton egyébiránt kellemes rendezése messze nem a popkultúra egyik ajnározott sarokköve, érthetetlen, hogy mi lehetett a terv. Pláne, mert fáradozásaik gyümölcse egy bődületesen ostoba kiadói elhatározásnak köszönhetően kizárólag az ötödik konzolgeneráció egyik leggyengébben muzsikáló képviselőjén, az Atari Jaguaron jelent meg.

Nem így emlékeztem

Az eredetihez igen lazán kötődő, rettenetesen igénytelen adaptációk külön cikket érnének, mert azokkal Dunát lehetne rekeszteni. Az 1987-es Jaws-ban főként medúzák végeérhetetlen sorait ritkítjuk meg, az 1989-es Friday the 13th-ben pedig Jason mellett boszorkányok és farkasemberek kergetik virtuális avatárunk. Míg a 2000-es Austin Powers: Welcome to My Underground Lair! Nem több hetedrangú minijáték-gyűjteménynél.

Rejtélyek és zúzódások

A hazánkban Gyilkos sorokként futó Murder, She Wrote diadalmenetéhez nem fűződhet kétség. A páratlanul éles eszű Jessica Fletcher tizenkét hosszú esztendőn át juttatta rács mögé a rafináltabbnál rafináltabb  bűnözőket, és szegezte a tévékészülékek elé a talányokra éhezőket. Kedvező kritikai fogadtatás, rajongói klubok, díjeső és az utolsó évad kivételével irigylésre méltó nézettség: többet senki sem kívánhat. Beszédes, hogy az 1996-ban lezárult széria ismétlései jóformán kirobbanthatatlanok a kábelcsatornákról.

De az is nehezen tagadható, hogy a rejtélyek összegubancolódott fonalát fáradhatatlan lelkesedéssel kibogozó Angela Lansbury alakítását a finálé óta elsősorban nosztalgiázó nyugdíjasok élvezik. Éppen ezért nehezen megmagyarázható, hogy az ágazat harmadvonalának alján kullogó Legacy Games-nél miben reménykedtek, amikor 2009-ben kiadták epizodikus point and click kalandjátékukat, és annak 2012-es folytatását. Mivel a szórakozás ezen formájára nem túl nyitott idősebb nemzedékhez értelemszerűen nem jutott el a feldolgozás híre. Míg fiatalabbakat mérsékelten hozta lázba, hogy egy az ő szemükben özönvíz előtti sorozat főhősnőjét irányítva tevékenykedhetnek egy perifériára szorult műfajban.

Anarchiát propagáló szellemi terrormerénylet, a fasizmushoz írt óda, a fogyasztói társadalom metsző kritikája, esetleg a toxikus maszkulinitást elítélő, duplafenekű szatíra: a Harcosok klubja sanszosan minden idők legmegosztóbb filmje. Pontos üzenetén kritikusok, filozófusok, illetve etikaprofesszorok tucatjai marakodnak rendületlen-lankadatlan lelkesedéssel. Ám eltérő filozófiai és esztétikai alapelveik dacára egyetértettek abban, hogy a veszett-vad bunyó messze a legkevésbé fontos eleme David Flincher nehezen bekategorizálható alkotásának.

A Vivendi Universal Games döntéshozó viszont ezt máshogy látták, így azzal bízták meg a Genuine Games munkatársait, hogy dobják ki az ablakon a finomabb mondanivalót, és koncentráljanak a véres-mocskos csihi-puhira. De hiába oszthatjuk az áldást akár Abraham Lincolnnal is, a felszínes próbálkozás nyomtalanul eltűnt a semmiben.

Napalm és kenyérlopás

Oliver Stone 1986-os A szakaszát nem véletlenül válogatták be az USA kongresszusi könyvtárának kurátorai a kulturális jelentőségük miatt okvetlenül megőrzendő remekek közé. Hiszen a háború poklát a maga kendőzetlen, testet-lelket megnyomorító pőreségében megmutató klasszikus mellőzi a kvázi kötelezőnek számító toposzokat. Azaz nem az abszolút jó és az önsorsrontásig aberrált rossz seregei csapnak össze, csupán két, sajátjaikat nemritkán az ellenségnél is jobban gyűlölő fél katonái. Hogy mégis kinek az fejében fogant meg a gondolat, hogy ez kiváló táptalaja egy bántóan sablonos FPS-TPS hibridnek, arról nem szól a fáma.

Záróakkordként, cikkünk aligha fejezhetnénk be mással, mint az Arm Joe-val. Az 1998-ban debütált program egy első, felületes pillantás után nem igazán lóg ki a gombamód tenyésző Street Fighter klónok szürke tömegéből. Ám ha egy kissé behatóbban is megvizsgáljuk, két érdekességével óhatatlanul is magára vonja a figyelmünk. Az első, hogy nincsenek lefutott meccsek, mert ha valaki haldoklik, akkor egyfajta szuper-transzba kerül, és a megszokottnál jóval erősebb pofonokat oszthat ki. Ráadásul a különleges mozdulatokhoz szükséges speciális energia is szétárad meggyötört testében, ergo, ha ügyesen védekezik, reális esélye nyílik arra, hogy megfordítsa a viadal menetét.

Kuriózum-jellegét azonban elsősorban témája adja, mivel nem egy titkos torna bajnok-aspiránsai, vagy a posztapokaliptikus puszták rendíthetetlen veteránjai küzdenek benne, hanem az A nyomorultak inspirálta musical szereplőgárdájának krémjével pofozkodhatunk. Vagyis ha régóta izgatja a fantáziánk, hogy Marius vajon két vállra fektetné-e Jean Valjean-t, vagy, hogy ki győzne egy Cosette-Javert tusában, feleletet kaphatunk kínzó kérdéseinkre.

Hírlevél feliratkozás
A feliratkozással elfogadom a Felhasználási feltételeket és az Adatvédelmi nyilatkozatot.

0 hozzászólás

A komment írásához előbb jelentkezz be!

Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!

Segíts másoknak, mondd el, mit gondolsz a cikkről.
Vissza az oldal tetejére