1. oldal
Mivel El Salvadorban sokan nem látták biztosítva a megélhetésüket, a huszadik század kezdetétől az 1960-as évek elejéig bevált szokásnak számított, hogy a kicsiny, ám sűrűn lakott ország kalandvágyó, vagy éppen, a nyomor elől menekülő állampolgárai az ötszörte nagyobb, de jóval kisebb populációjú Hondurasban kezdtek új életet. Ez értelemszerűen komoly gondokat okozott, hiszen a helyiek betolakodókként és riválisokként tekintettek az új, földjükhöz nemritkán kurtán-furcsán hozzájutó jövevényekre, akik viszont azzal érveltek, hogy senkinek sem ártanak azzal, hogy arcuk verejtékével tisztes hasznot hajtanak maguknak, az államnak, valamint munkásaiknak.
A gyűlölködés eseti kivételektől eltekintve sokáig megmaradt a szavak szintjén. Ám, miután 1967-ben Oswaldo Enrique López Arellano kormánya sorra elvette az új telepesektől azok parcelláit, az ellentétek kiélesedtek, különösen, mert a gazdasági nehézségekkel küzdő El Salvadort irányító Fidel Sánchez Hernández sem volt érdekelt a békés konfliktusrendezésben, hanem riválisához hasonlóan nacionalista hetvenkedéssel szította az egyre inkább elmérgesedő indulatokat. A kenyérre vágyó, de csak cirkuszt kapó köznép, mint megannyi más alkalommal a történelem folyamán, ezúttal is örömmel vette a kakaskodást, aminek ékes példája, hogy a két nemzet szurkolói az 1970-es labdarúgó világbajnokság selejtezőinek egymás ellen vívott meccsei során gyalázatos, inkább barlanglakóhoz, mintsem civilizált emberhez méltó módon viselkedtek. Az ürülékkel és vizelettel teli zacskókat dobáló drukkerek sokat tettek azért, hogy az amúgy is pattanásig feszült helyzet valódi, vérre menő krízisbe csapjon át. Előbb Honduras csőcseléke gyújtotta fel a nemritkán több évtizede ott élő, ám a szemükben mindössze megvetett jöttmenteknek számító bevándorlók házait, sőt, a gyilkosságok sem voltak ritkák, majd a két ország diplomáciai kapcsolatainak megszakítása után 1969. július 14-én El Salvador megtámadta gyűlölt szomszédját, kirobbantva a Futballháborúként emlegetett mészárlást. Bár az öldöklés csupán száz órán keresztül tartott, nem egészen négy kurta nap alatt a civil áldozatokat is beleszámítva hozzávetőlegesen háromezren vesztették életüket a vérfürdőben.
Ugyan szerencsére a Football Manager sorozatban elvi esélyünk sincs arra, hogy egy hasonló, rettenetes öldöklés törjön ki két, egymást nem kedvelő náció ultráinak összecsapása miatt, de az idei epizódban időnként mi is úgy érezhetjük, mintha különösen vérzivataros időkben élnénk. Elvégre, a patinás széria legújabb részében legyen bármennyire is kiváló, egymást követik a belezős túlélőhorrorba illő jelenetek.
2. oldal
Mielőtt kitálalnánk a Resident Evil ötletembereit is sokkoló részleteket, érdemes a pozitívumokra fókuszálnunk. Ahogy azt pár óra után megállapíthatjuk, a negyedszázada a műfaj koronázatlan királyának számító Sports Interactive munkatársai ezúttal sem hazudtolták meg önmagukat. Elsőrangú, elképesztően, sőt, egyenesen ijesztően alapos statisztikákkal teli programot kapunk, mely önkéntelenül is tiszteletet ébreszt bennünk a Collyer testvérek által vezetett cég alkalmazottjai iránt. Hiszen, még jelentéktelen klubok futottak még kategóriásnak is egyedül a legközelebbi, bizalmas barátaik által becézett antitalentumairól is komplett, számokkal alátámasztott szakmai jellemzést olvashatunk, és több mint valószínű, hogy az ezeket az információkat begyűjtő szakemberek jobban ismerik az érintetteket, mint ők saját magukat. Precizitásuk lenyűgöző, és áldozatos ténykedésüknek hála, csak azt nem tudjuk meg, amire nem vagyunk kíváncsiak, de még arról is kapunk némi támpontot.
A hangulatot ráadásul még tovább fokozza, hogy az alkotók ezúttal kimerészkedtek a komfortzónájukból és a csoportdinamika bevezetésével egy jól látható lépést tettek afelé, hogy tényleg egy hús-vér emberekkel foglalkozó menedzsernek, és ne a hideg tények könyvelőlelkű matekmesterének érezzük magunk. Ennek az elemnek a lényege, hogy legényeink a valósághoz hasonlóan társas lények, ami több dologban is megmutatkozik. Egyrészt, a játékosok különféle baráti klikkeket alakítanak ki, melyeknek megvannak a maguk vezérbikái és fejbólintó Jánosai. Emiatt, ha óvatlanul járunk el, és magunkra haragítjuk valamelyik megkérdőjelezhetetlen tekintélyű állócsillagot, akkor okkal tarthatunk attól, hogy cimborái körében meredeken esni kezd a népszerűségünk, valamint azzal is számolnunk kell, hogy újdonsült ellenlábasaink nem nyújtják a formájuk csúcsát. Amennyiben viszont jóban vagyunk a fontosabb hangadókkal, a kerék olajozottabban forog, mint egyébként. Másrészt, a csapat általános kohéziójára is ügyelnünk kell, mert hiába szerződtetünk válogatott sztárokat, ha sportolóinkat a fizetési csekkjükön kívül semmi sem köti össze és alig ismerik egymás erősségeit, illetve gyengeségeit. Ilyenkor még nagyságrendekkel gyengébb ellenféltől is kikaphatnak.
Egy bajtársias hangulatú és jól megválogatott szavakkal feltüzelt alakulat viszont könnyűszerrel boríthatja a papírformát, ezért, ha akarjuk, ha nem, de oda kell figyelnünk arra, hogy kinek mi nyomja a lelkét és érdemben tennünk a gondok orvoslásáért, mivel ha csupán tessék-lássék módon, sablonválaszokat adva istápoljuk a problémásabb tagokat, megágyazunk a bukásnak. Mindezek mellett, a tehetségkutatás és toborzás még kifinomultabb lett, így, ha az illetékesek profik, tízszerte pontosabb képet kaphatunk kiszemeltjeinkről, mint egyébként. Végül pedig, miután láthattuk, hogy az orvosi részleg tagjai is sorra küldik nekünk a meglátásaikat és észrevételeiket, örömmel jelenthetjük ki, hogy a készítők nem ültek a babérjaikon, hanem érdemi munkával töltötték az utóbbi évet.
3. oldal
Mindezek alapján elsőre úgy tűnhet, hogy maradéktalanul elégedettek lehetünk az új felvonással, hiszen a korábban felsorolt újítások mellett olyan változásoknak is örülhetünk, mint hogy a Fantasy Draft módban bizonyos határok között immár mi állíthatjuk be, hogy mekkora büdzséből gazdálkodjunk. Ám, bár panaszra valóban kevés okunk van, egy, a többi rész közül kimagasló etalon helyett „csak” egy határozottan jó részt kapunk, mivel a franchise egyik régi rákfenéje, az irreális sérülések rendszere idén megkettőzött erővel támad.
Hajmeresztő, szalonképes kifejezésekkel leírhatatlan jelenetek tanúi lehetünk, melyeket még vérforralóbbá tesz, hogy még akkor is hosszú hetekre, sőt, hónapokra elveszíthetjük a kulcsjátékosainkat, ha az orvosok összes javaslatát figyelembe vesszük és olyan enyhe edzéstervet állítunk össze, ami nem hogy egy élsportolót nem izzaszthat meg, de egy, a százhoz közeledő, súlyosan elhízott, cukorbeteg, keringési rendellenességektől szenvedő rokkantnyugdíjas sem piheghet a végére. Hozzá kell hát szoknunk ahhoz, hogy ha különösen peches szériát kapunk ki, négy-hat emberünk is kiesik a körforgásból és ha véletlenül eltelik úgy két-három hónap, hogy senki sem töri el a kezét, vagy a lábát, akkor ajánlott értesítenünk tíz-tizenöt kilométeres sugarú körön belül az összes spirituális vezetőt, mert csoda történt. Emellett, bár ugyan egy nem a látványra építő címnél ez apróság, azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az animációk terén már hosszú esztendők óta közel egy helyben toporog az alkotás.
Összességében tehát, a Football Manager 2018 vitán felül hozza a patinás szériától elvárható kötelezőt, sőt, a fejlesztők láthatóan azon voltak, hogy újítsanak egy kicsit az egyre sablonosabb formulán. Ám miután a dolgok jelenlegi állása szerint egy közepes intenzitású alapozás nagyobb kockázatokat rejt magában, mint az, ha tízezer méter magasból, fejjel előre beleesünk egy porcelánnal bevont cápáktól hemzsegő, lángoló savval teli medencébe, a várt forradalom elmarad. Ennek ellenére, ha egy kicsit is érdeklődünk a téma iránt, okvetlenül érdemes beruháznunk egy kópiába, sőt, még akkor is bátran tehetünk vele egy próbát, ha megvettük a tavalyi epizódot.
