Bár a videojáték-szcéna és a filmipar kooperációja elsőre logikusnak, sőt, örömtelinek tűnhet, sajnos a közmondásosan makacs tények azt mutatják, hogy ez távolról sincs így. Eseti-egyedi kivételektől eltekintve a két szektor szakembereinek összefogásából jellemzően az Alien 4-ben felbukkanó, a megváltó halálért könyörgő Ripley-klónhoz hasonló, szentségtelen aberrációk születnek. Az egészségre ártalmas, általában a kasszasiker-várományosokkal egy időben piacra dobott, hitvány-ötlettelen programokkal Dunát lehetne rekeszteni, és digitális kalandok adaptációira sem sokan emlékeznek vissza jó szívvel. Beszédes, hogy a fáma szerint a gyalázatos Super Mario Bros. megtekintése után a Koopa-t megformáló Dennis Hopper fia megkérdezte az apját, hogy miért mocskolta be a renoméját egy ilyen fertelemmel. Majd mikor a színész azt felelte, hogy azért, hogy cipőt tudjon neki venni, a gyerek rávágta, hogy ennyire nincs szüksége új surranókra.

Ennek tükrében aligha meglepő, hogy a pénztáraknál parádésan teljesítő, ellenben élvezeti értékét tekintve valahol a haslövés és a bubópestis között ingadozó Angry Birds – A film folytatását igen kevesen várták. Hiszen a Rovio franchise-ának ezen vadhajtása joggal pályázhat minden idők legfölöslegesebb, bárgyú klisé-poénokkal operáló, nyers anyagi érdek szülte komédiájának kétes címére. De igazolva, hogy léteznek még csodák, a cég döntéshozói a jelek szerint nem csak, hogy elgondolkoztak a visszajelzéseken, hanem megszívlelték azokat. Ennek ékes bizonyítékaként a második epizódot nem az alibiző gárdára bízták. Rendezőnek a Nyomi szerencsétlen utazásai kiötlőjeként elhíresült Thurop Van Orman-t kérték fel. Míg a forgatókönyvet korábban a Jégkorszak-sorozat és a Verdák harmadik felvonásának diadalmenetében komoly szerepet játszó profik vetették papírra.

A csere meghozta gyümölcsét: az Angry Birds 2. – A film toronymagasan botrányos elődje fölé tudott nőni. A korábban közutálatnak örvendő, de a tojásokra éhező zöld malacok legyőzése után hőssé avanzsált Piros két cimborájával, Bombával és Chuck-kal együtt rafináltabbnál rafináltabb trükkökkel védelmezi Madárszigetet a pofátlan cocáktól. Ám az egymás életét rák-szőnyegbombázással, csípősszósz-ütegekkel és hasonló, elborult fortélyokkal megkeserítő haragosok végül a disznók urának, Leonard-nak a javaslatára békét kötnek. Kiderül ugyanis, hogy a  közeli, fagyos pusztaság úrnője, a sas Zeta magának akarja a termékeny földdarabokat, és eltökélte, hogy jégvető szuperfegyverével elűzi azok lakosait. A sebtiben verbuvált, más új tagok mellett Chuck húgával, a műszaki zseni Silverrel bővülő kommandó célja egyértelmű. Kerül amibe kerül, de elejét kell venni annak, hogy a lila bajkeverő végrehajtsa ördögi tervét.

A bátor önkéntesek dolgát azonban nagyban megnehezíti, hogy a közmegbecsültség előtti, nyomorult életére még túl élénken emlékező Piros attól tart, hogy ha osztoznia kell a dicsőségen, akkor újra kitaszított lesz. Emiatt eszébe sem jut egyenrangú felekként, vagy igazi bajtársakként kezelni a kicsiny kompánia tagjait. Inkább a tőle megszokott, agresszív önfejűséggel veti magát a küldetésbe – hogy aztán egy életre szóló leckét kapjon a csapatmunka fontosságáról. Ahogy az ennyiből is kikövetkeztethető, egy, a szeretet és a bizalom körül forgó, ízig-vérig családi vígjátékot kapunk a pénzünkért. Ám a sablonos üzenet és a hatos korhatárkarika dacára a habkönnyű bohóságon érződik a stáb mesterségbeli tudása.  Láthatóan megfogadták, hogy ha már nem engedhetik meg maguknak az eredeti-kísérletező poénok luxusát, akkor a lehetőségeik szerinti maximumot célozzák meg. Azaz, miközben a tréfák között magától értetődően túlsúlyban vannak az egyszerű képi gegek, ezek nívója örvendetesen ritkán süllyed a még elfogadható szint alá. Továbbá jócskán találni a háttérben megbújó, a felnőtt kísérőknek szánt humormorzsákat.

Alapvetően tehát elégedettek lehetünk a végeredménnyel – éppen ezért fájó, hogy a hazai változat a lehető legfinomabban fogalmazva is problémás. Az, hogy Kálloy Molnár Péter újra suksükölő surmóként szólaltatja meg a karakteres déli akcentussal bíró malackirályt, remekül rámutat arra, hogy miért kéne végre leszámolni a „világhírű magyar szinkron” megcsontosodott legendájával. Ráadásul halmazati büntetésnek akad pár, futottak még kategóriás szellemeskedéssel, illetve az ember vastagbelét görcsbe rántó, sohasevolt, mesterséges szlenggel legyilkolt dialógus.

Ezek a hibák és hiányosságok viszont esélyesen nem tűnnek majd fel a némi kikapcsolódásra vágyó ifjoncoknak. Ergo, ha közös mozizással aranyoznánk be a nyári szünetet, akkor az Angry Birds második része nagyságrendekkel jobb választás a nemrég debütált Az oroszlánkirály fakó-lelketlen remake-jénél. Életünket alapjaiban átformáló élményt persze ne várjunk, de garantált, hogy egyik-másik poén mosolyt fog csalni az arcunkra, és kellemes meglepetésként könyveljük majd el az alkotást. A gyerekek pedig egyenesen imádni fogják – és mivel nekik készült, ez a legfontosabb.