Shop menü

AZ OROSZLÁNKIRÁLY – SIMBA ÉS A KÖNNYŰLOVASSÁG

Jon Favreau kilencedik nagyjátékfilmje mesés látványa ellenére a világ egyik legfölöslegesebb, zavarba ejtően semmilyen próbálkozása.
Gera Krisztián
Gera Krisztián
Az oroszlánkirály – Simba és a könnyűlovasság

Szerzői értékelés

Olvasói értékelés

Rajta, lovasbrigád!

Meggyőződésem, hogy fajunk legfőbb, genetikailag kódolt különlegessége a semmiféle kézzelfogható hasznot nem hajtó, vagy egyenesen kárt okozó, fölösleges marhaságokért való rajongás. Ennek alátámasztására a legjobb példa esélyesen az 1854. október 25-én lezajlott baklavai csata, pontosabban, a brit könnyűlovasság támadása. Itt egy túlbuzgó százados, bizonyos Louis Nolan pontatlanul adta tovább felettese, Lord Raglan utasítását Lord Lucan-nek. Ezért alárendeltje, Cardigan hetedik earl-je, James Brudenell más választás híján kénytelen volt öngyilkosságszámba menő offenzívát indítani az oroszok messze és jól védett helyen lévő ágyúi ellen. Pedig ilyesmiről eredetileg szó sem volt. A végeredményt nem nehéz kitalálni: a hozzávetőlegesen 670 főre taksált alakulat 118 tagja elhunyt, 127-en megsebesültek és legalább hatvanan a cár katonáinak fogságába estek. A katasztrófa viszont nem rendítette meg a birodalmat, sőt az érintettek kifacsart-torz logikával diadalmenetnek nyilvánították a vesszőfutást. A kor ünnepelt poétája, Alfred Tennyson dicsőítő költeményben méltatta a brigád bátorságát, és általános volt a vélekedés, hogy a halálba száguldók a legszebb férfiúi erényeket testesítették meg.

Mindezek tükrében az Az oroszlánkirály felújítását vezénylő Jon Favreau is joggal bízhat abban, hogy bár ennek semmiféle logikus alapja nincs, hamarosan millió fogják áldani a nevét. Elvégre fáradozásai maga után kissé felemás szájízt hagyó gyümölcsének pontosan annyi értelme és gyakorlati haszna van, mint egy jó paripa hátán agyatlanul vágtatni a biztos vég felé.

Hiszed, ha látod

Holott eleinte lehetetlen nem lelkesedni a nagybátyja, a jogos királlyal orvul végző Zordon ármánykodásának köszönhetően otthonról elmenekülő trónörökös, Simba felnőtté válásának történetét csillogó-csodaszép köntösbe csomagoló alkotásért. Afrika mesés tájainak bámulatosan élethű lakóit megpillantva garantált, hogy sokáig a döbbenettől leesett állunkat keresgéljük, egyben önkéntelenül is eltűnődünk azon, hogy hova fejlődött a digitális animáció. Büszke nagymacskák, ármányos-tébolyult hiénák, villámgyorsan nyargaló antilopok, vígan ide-oda repkedő szitakötők és az eget korlátok nélkül uraló madárrajok: a színpompás-lenyűgöző kavalkád tagjait napestig sorolhatnánk. Ráadásul annak dacára, hogy időnként túl élénk mimikájuk megtöri az illúziót, az efféle balesetek száma örvendetesen alacsony, mert a készítők bölcsen az a kevesebb több ősi igazságához tartották maguk. Ez természetesen azzal jár, hogy a vadaknak az elnagyoltabb ábrázolást preferáló rajzfilmek karaktereinél jóval visszafogottabb a mimikájuk, ám érzelmeik még így is leolvashatók az arcukról.

A hangulatot tovább fokozzák az új előadók tálalásában is maximálisan élvezetes melódiák, illetve az elmúlás kényes-könnyfakasztó témáját a legkisebbeknek is fogyasztható formában tálaló eszmefuttatások. Mély-magvas filozófiai mondanivalót várni persze dőreség: az első a szórakozás. De a mindennapokat egymást követő generációk örök körforgásként bemutató jelenetek segíthetnek abban, hogy a szülők úgy válaszolhassanak apróságaik óhatatlanul felmerülő kérdéseire, hogy keserves zokogás legyen a beszélgetés vége.

Szív és lélek

Technikai értelemben tehát a Disney egyik legnagyobb sikerének 2019-s kiadása egy-két meghökkentő-groteszk grimasz kivételével közel áll a tökéleteshez. Nem lennék meglepve, ha a következő Oscar-gálán a speciális effektekért felelős stáb munkáját egy aranyszobrocskával ismernék el. Ám némiképp paradox módon pont az ő emberfeletti teljesítményük teszi igazán szomorúvá Favreau rohamtempóban ellaposodó rendezését. Hiszen a kétszázötven millió dollárból tető alá hozott, szemet gyönyörködtető vizuális műremek egyetlen kurta-nyomorult egyedi sajátossággal sem bővíti ki, vagy dobja fel az ihletforrást. Ami annak tükrében, hogy bő fél órával hosszabb az eredetinél, okvetlenül herkulesi tett. A forgatókönyvért felelős Jeff Nathanson dialógusai idézhetetlenül laposak és az idézőjelet méltán megérdemlő két mondatnál többet nem beszélő, nevesincs-semmilyen „új karakterek” egytől-egyig a hetedik alabárdos állatmegfelelői.

Felfoghatatlan, hogy erre ki, miért és hogyan adhatta áldását, mivel egyrészt még az ezen a téren finoman fogalmazva sem vitézkedő Aladdinhoz viszonyítva is botrányosan kevés, korábban nem látott elemet kapunk. Az extra játékidő az utolsó másodpercig hitvány, semmiféle dramaturgiai funkcióval sem bíró, a semmiben tengő-lengő, érdektelen töltelék-epizódokra megy el. Másrészt a körmönfontnak bajosan nevezhető, hovatovább erősen faék-jellegű sztori két óra körülire hízva kifejezetten vontatottá válik, és mi tokától bokáig zsibbadni kezdünk a merő-méla unalomtól. Magyarul, a tetszetős külcsín és a jelképesnek is alig nevezhető, szürke-fapados belbecs közötti ordító különbség miatt megint egy, ha nem is félresikerült, de maximum tisztes közepes remake-ről beszélhetünk. Egyben sajnos az immár bőséges-keserű tapasztalatot összegezve leszögezhetjük, hogy a cég urainak eszük ágában sincs kockázatot vállalni. Beérik azzal, hogy megbízottjaik a legjobb esetben is csupán a felszínt kapirgálják és a horribilis költségvetés ellenére csal a kötelező minimumot hozzák.

Milyen lett a magyar szinkron?

Tekintve, hogy az utóbbi időben több film magyar változata is kimerítette a hanghullámokkal végrehajtott terrormerénylet fogalmát, alighanem sokakban felmerül, hogy milyen is lett a hazai szinkron. Szerencsére ezúttal nincs okunk panaszra. Bár meglátásom szerint az új gárda nem éri el a huszonöt évvel ezelőtti, Sinkovics Imréhez hasonló nagyságokat a sorai között tudó csapat szintjét, mindannyian profin végezték a dolgukat. Különösen igaz ez a Timon és Pumbaa hangját kölcsönző Seder Gábor-Faragó András duóra, de Mufasát megszólaltató, jellegzetes orgánumú Vass Gábor sem vette félvállról a feladatát. Ráadásul a fordító is ellenállt annak a késztetésnek, hogy önnön jópofaságától megrészegülve botrányosabbnál botrányosabb ál-poénokkal dúsítsa fel az eredeti szöveget. Egy-két suta szóviccet leszámítva nyoma sincs erőltetett szellemeskedésnek.

Hiába a szemünket kényeztető, varázslatos vizuális effektek, egy hideg-rideg, lélektelen iparosmunkára válthatunk jegyet. Egy bizonyos szempontból még a hazai televíziózás mélypontjának tekinthető, joggal elbukó Egy rém rendes család Budapestent is alulmúló, pofátlan rókabőrre. Elvégre ott kilencven, egy az egyben lemásolt gegre jutott tíz, általában borzalmas, ám kétségtelenül önálló elképzelés. Itt viszont tényszerűen semmi, de szó szerint semmi sem jelzi, hogy bárki is rászánt volna pár percet egy-két friss poén, vagy fordulat kiagyalására.

Végkövetkeztetések

Ha azzal a szándékkal ülnénk be egy vetítésre, hogy pár órára újra elmerüljünk gyermekkori emlékeinkben, jobban tesszük, ha inkább az 1994-es változat DVD-kiadásába ruházunk be. Ám amennyiben anno kimaradt Simba nagy kalandja, netán ezúttal mi vinnénk el csemetéinket egy kis családi mozizásra, bátran tehetünk vele egy próbát. De egy percig se reménykedjünk katartikus, vagy maradandó élményben: az Az oroszlánkirály egy egyszer szívfájdalom nélkül megnézhető, nyári limonádévá degradálódott.

Összefoglalás

Szerzői értékelés

Egy gyönyörű, de üres remake.
Csodálatosan néz ki, okosan beszél a halálról és zeneileg is abszolút rendben van.
Semmit sem tesz hozzá az eredetihez.

Az értékeléshez kérlek jelentkezz be!

Neked ajánljuk

    Tesztek

      Kapcsolódó cikkek

      Vissza az oldal tetejére