James Cameron első nagyjátékfilmje, az olasz–amerikai koprodukcióban készült, rettenetes Piranha 2. – Repülő gyilkosok nem csak a rá pénzt kiadó nézők idegeit viselte meg, hanem magát a rendezőt is. A pályája elején álló férfi, akit hallatlanul frusztrált, hogy nem veszik le a nevét a fércműről, halmazati büntetésnek az utómunkálatok során Rómában ételmérgezést kapott, és rosszullét-rohamai mellett még egy hideglelős rémálom is kínozta. A lidércnyomása során egy, a jövőből visszaküldött, irgalmatlan gépszörny elől menekült, mert üldözőjének feltett szándéka volt, hogy végez vele. Annak dacára, hogy Cameron mihamarabb el akarta felejteni a megalázó munkát és az utána következő tortúrát, a két késsel felfegyverzett fémtorzó víziója megihlette. Emiatt Gale Anne Hurd, illetve William Wisher Jr. Segítségével tető alá hozta a Terminátor forgatókönyvét, majd a projekt végül zöld utat kapott, és megkezdődhetett a casting. Ám ez nem a várt eredményt hozta, mivel Mel Gibson és Sylvester Stallone egyaránt visszautasították a lehetőséget. Később az Orion Pictures egyik illetékese arra jutott, hogy a Skynet orgyilkosát egyedül O. J. Simpson tudná megformálni, de Cameron merőben más véleményen volt. Egyrészt, a showman-hajlamú ex-sportoló általános népszerűségnek örvendett, és a direktor szentül hitte, hogy hiteltelen lenne kegyetlen gyilkosként. Másrészt, a szakember szerint borzalmas üzenete lett volna annak, hogy egy fekete férfi rendőröket gyilkol halomra, és, hogy mindent megtesz azért, hogy golyót röpítsen egy fehér nő fejébe. A megbízást ezért Arnold Schwarzenegger kapta meg, és ma már lehetetlen bárki mást elképzelni a T–800-asként. Arról nem is beszélve, hogy Simpson híres-hírhedt pere okvetlenül kihatott volna a franchise-ra is.
Annak ellenére, hogy Stephen King nem örült annak, hogy Jack Nicholson játszotta el Jack Torrance-t az A ragyogásban, mert meglátása szerint egy jóval hétköznapibb külsejű, kevésbé vibráló személyiségű színésznek kellett volna életre keltenie a lassan megőrülő családapát, vitán felül áll, hogy a három Oscart is bezsebelő művész élete egyik legjobb teljesítményét nyújtotta. Ám kezdetben egy ideig úgy nézett ki, hogy nem ő, hanem vagy Robert DeNiro, vagy Robin Williams töri majd rá az ajtót egy fejszével a feleségére. De Stanley Kubrick kis tűnődést követően meggondolta magát, mivel a Taxisofőr megtekintése után arra jutott, hogy első számú kiszemeltje nem elég eszelős ahhoz, megbirkózzon a feladattal. Williams-nél eközben furcsa módon pont fordítva állt a helyzet, mert az Egy úr az űrből pár részének végigülése után a rendező szentül meg volt arról győződve, hogy a komikus túlságosan is eszelős ahhoz, hogy hiteles legyen, és ne egy paródiába illő, túlzó mániákust hozzon.
Patrick Swayze neve örökké egybeforrott a Dirty Dancinggel és a Ghosttal, ám míg az előbbi esetben egyedül Billy Zane előzte meg a szóba jöhető jelöltek listáján, addig az utóbbinál hatalmas szerencséje volt, hogy egyáltalán szóba álltak vele. Mivel, bár a forgatókönyvíró Bruce Joel Rubin kezdettől fogva hangot adott azon meggyőződésének, hogy ő lenne az ideális Sam Wheat, Jerry Zucker teljességgel alkalmatlannak tartotta a férfit. Emiatt csupán azután hívta be meghallgatásra, hogy Kevin Bacon, Alec Baldwin, Nicolas Cage, Kevin Costner, Tom Cruise, Johnny Depp, David Duchovny, Harrison Ford, Mel Gibson, Tom Hanks, Paul Hogan Kevin Kline, Dennis Quaid, Mickey Rourke, John Travolta és Bruce Willis is nemet mondtak. Utóbbit egyébiránt kissé furcsa módon a film női főszerepét elvállaló akkori neje, Demi Moore beszélte le arról, hogy együtt édelegjenek.
Az 1997-es Men in Black sikere a mai szemmel nézve is lenyűgöző speciális effekteken túl Tommy Lee Jones és Will Smith kettősén is múlott, hiszen a higgadt, örökké komoly K és az idegen lények világába belecsöppenő, vagány-izgága J egymás szöges ellentéteiként megannyi kellemes percet szereztek a nézőknek. Éppen ezért furcsa elképzelni, hogy a zöldfülű ügynököt először a hírnevét a Jóbarátokkal megalapozó, jellemzően sete-suta, félszeg karaktereket alakító David Schwimmernek szánták. A többség alighanem egyből ugrott volna, hogy csapot-papot hátrahagyjon, és a beskatulyázott férfinek is jót tett volna egy, a megszokottól eltérő kihívás. Schwimmer azonban a magasan iskolázott paleontológushoz hasonlóan többre becsülte a cimboráit a dollármillióknál, és mert megígérte jóval szerényebb karriert befutó chicagói színészbarátainak, hogy első rendezésében a kamerák elé állhatnak, elutasította a felkérést. De a Hollywood-i happy end elmaradt, mivel az egy tízéves osztálytalálkozó bonyodalmai körül forgó Mióta elmentél... a középszerű romantikus vígjátékok iskolapéldája lett.
Smith később maga is kihagyott egy komoly lehetőséget, ám mert nem érezte magát elég jónak ahhoz, hogy felvegye Neo napszemüvegét és bőrkabátját, egy percig sem bánkódott Keanu Reeves diadalmenetén. Vele szemben viszont Sean Connery kamatostul megfizette annak az árát, hogy rossz döntéseket hozott. Első körben Morpehus-szal kapcsolatban voltak kifogásai, mivel nem értette a Mátrix forgatókönyvét, majd hasonló okból az A Gyűrűk Ura Gandalfját sem kívánta megformálni. De később ezerszer megbánta könnyelmű döntéseit és mert az A szövetség esetében is nehezen értette meg, hogy tulajdonképpen miről is szólna a film, ezt jó jelnek tekintette, és örömmel elkezdte tanulni Allan Quatermain szövegét. Ám ez végzetes hibának bizonyult, mivel többször majdnem verekedésig fajultak a rendezővel, Stephen Norringtonnal folytatott vitái, és a film messze nem lett olyan sikeres, mint azt a franchise-építésben bízó producerek remélték. Connery ezután levonta a konzekvenciákat, és mert a bukás alaposan megtépázta az önérzetét, rajongói bánatára maga mögött hagyta szeretett mesterségét.
Vitathatatlan, hogy Dustin Hoffman erényeit hosszasan lehet méltatni anélkül, hogy meg kéne ismételni az elhangzott bókokat. De tény mi tény, hogy a százhatvanhét centiméter magas, ártalmatlan külsejű színészről nehéz nevetés nélkül felvetni, hogy fenyegető, vagy fizikailag impozáns látvány lenne. Ennek ellenére több alkalommal is megkörnyékezték olyan ajánlattal, melynél alapfeltétel volt a fagyos, esetleg állatias kisugárzás, vagy a dagadó izmok. Francis Ford Coppola határozottan szerette volna, ha ő alakítja a háborús hősből apján is túltevő gengsztervezérré avanzsáló Michael Corleonét, a neve az elsők között merült fel a bokszoló Jake LaMotta életét bemutató Dühöngő bika főszerepének kapcsán, és ha nem találja túl véresnek az első Rambo forgatókönyvét, akkor ő tanította volna meg Will Teasle seriffnek, hogy miért is nem jó ötlet belekötni egy magányos csavargóba.
Az, hogy Walter White-ot nem Bryan Cranstonnak, hanem John Cusacknek, vagy Matthew Brodericknek szánták, közismert – bár előbbi végül még a meghallgatásokig sem jutott el. Ám azt már kevesebben tudják, hogy az eredeti tervek szerint a jellemzően joviális-könnyed Saul maga végezte volna a piszkos munkát, és ő segített volna Jesse-nek, hogy ne kerüljön börtönbe Jane halála miatt. De Bob Odenkirk nem tudott időt szakítani a jelenetek felvételére, arra kényszerítve Vince Gilligant hogy szükségmegoldásként megalkossa a Jonathan Banks számára világhírt hozó, hidegvérű takarítót, Mike Ehrmantrautot. Hasonlóképpen, Aaron Paul is örülhet, mivel majdnem azért nem tehetett szert népes rajongótáborra Jesse Pinkmanként, mert túl jóképűnek találták az eredeti koncepció szerint az első évadban meghaló, pitiáner, logikusan végiggondolva a szörnyű kábítószertől okvetlenül leépülő, hiányos fogsorú meth-dílernek.
Az 1985-ös Batman-próbálkozás is megérdemel pár szót, mivel bizton állíthatjuk, hogy ha megvalósul, akkor alighanem teljesen új irányba terelte volna a köpenyes igazságosztóról szóló alkotásokat. Az alapkoncepció szerint a Strange Apparitions történetszálat ültették volna át a filmvászonra. A Steve Englehart és Marshall Rogers nevével fémjelzett, 1977 októbere és 1978 novembere között futó történetszál különlegessége, hogy megannyi, hosszú évekig parkolópályán heverő gazfickó, mint Dr. Hugo Strange visszahozatala mellett olyan, új gonosztevőkkel is gazdagította Gotham szuperbűnözőinek sorát, mint az örökké lángoló, radioaktív Dr. Phosphorus. Az adaptáció persze nem követte volna szolgaian az ihletforrást és elsősorban a nemezise személyazonosságát megtudni igyekvő Joker gaztetteire, illetve a sötét lovag ellenlépéseire fókuszált volna. Minden adott volt tehát egy izgalmas akciófilmhez – ezért teljesen érthetetlen, hogy miért a vígjátékaival vagyont kereső Ivan Reitmant kérték fel, hogy dirigálja az alkotást. Ő azonban igent mondott, majd közölte, hogy Bruce Wayne denevérkosztümjébe az egyik kedvenc színésze, Bill Murray fog belebújni. Ez már önmagában is garantálta volna, hogy a közönség akarva-akaratlanul halálra röhögi magát. Ezután a lehető legkomolyabban felmerült, hogy Eddie Murphy alakítsa Robint, és egyben nyilvánvalóvá vált, hogy Reitman vagy azt teszteli, hogy meddig mehet el, vagy életében nem olvasott egyetlen Batman-képregényt sem. Esetleg feltett szándéka, hogy az Adam West-féle paródiának is beillő szériát támasztja fel. A projektből persze magától értetődően semmi sem lett, ám megjegyzendő, hogy Tim Burton is sokáig játszott a gondolattal, hogy Murray-t ülteti a Batmobil volánja mögé. (Bár tény, Supermanként meggyőző volt.)
Zárásképpen felsorolásunkat aligha fejezhetnénk be mással, mint Harrison Ford már-már mesébe illő karrierjével. A színész pályájának első nyolc éve ugyanis, az American Graffiti Bob Falfáját leszámítva határozottan csüggesztően alakult. Hetedrangú mellékszerepek követték egymást, és gyakran még a nevét sem írták ki a stáblistára, így ebben az időszakban inkább ácsként kereste a kenyerét. Szerencséjére viszont, bár George Lucas Al Pacino, Chevy Chase, Bill Murray, Christopher Walken, és Sylvester Stallone mellett megannyi nagyágyút is megkörnyékezett, Han Soloval, a kinézett színészek jellemzően nem értek rá, nem bíztak a sikerben, vagy teljesen alkalmatlannak bizonyultak. Ennek hála, az 1975-ben és 1976-ban összesen kétszer kamera elé álló Ford bújhatott a csempész bőrébe. De a mázliszériának ezzel még korántsem szakadt vége, mert később az inkább Thomas Magnumot választó Tom Selleck visszakozása miatt Indiana Jones jellegzetes kalapját is a fejére tehette. Később pedig Dustin Hoffman „segítette ki”, mivel, miután a sztár túlságosan is bele akart szólni a forgatókönyvbe, Ridley Scott inkább a könnyebben alkalmazkodó Forddal kötött szerződést. Természetesen ennyi szerencsés visszalépés után elkerülhetetlennek bizonyult, hogy helyreálljon az univerzum egyensúlya, és mert a kilencvenes évek elején elhalmozták ajánlatokkal, Sam Neill legnagyobb örömére nem tudott időt szakítani a Jurassic Park Dr. Alan Grantjére.
Ezzel cikkünk végére értünk. Ha ti is ismertek hasonló eseteket, kérünk, osszátok meg velünk tudásotok a kommentek között!
