- Halál, káosz, pusztulás!
Mégis milyen gondolatokkal ül be az egyszeri mozinéző egy olyan filmre, ami a black metál történelem valószínűleg legbotrányosabb és hírhedtebb bandájáról, a Mayhemről szól? A helyes válasz az, hogy a közelébe sem megy a vetítésnek, hiszen alig hallott valamit róluk, nem érdekli igazán a téma – meg 2 hét múlva úgyis jön az élőszereplős Aladdin. Az iponos olvasók közül is egy komment erejéig tegye fel a kezét, aki látta vagy tervezi megnézni a filmet, kíváncsi leszek eljutunk-e háromig.
A true norwegian black metal megteremtőjének, a gyilkosságokkal, templomok felgyújtásával és egyéb bizarr, brutális tettekkel teli történet szereplőinek Euronymousnak és Varg Vikersennek a története ellentmondásos, hazugságokkal, pletykákkal és legendákkal teli élet(halál)mű. Az biztos, hogy az igazságot senki nem fogja kibogozni és valljuk be ez az egész véres, brutális aura még jól is áll a sátánizmussal, végletekkel teli, durva karcos metálnak, ami mindig is az extrémitásáról és a sokkolásról volt híres. Ezek alapján egy hasonló filmet várnánk, igaz? A mozifilm alapját adó könyv némi hiteles forrásanyagot is felvonultat elvileg de emellett szélsőjobbos eszmékkel vegyíti a black metál közösség filozófiáját és a kötet mondhatni főszereplője Varg Vikernes is úgy nyilatkozott róla, hogy fogalmuk sincs amiről írnak és főként hazugságokkal tömik a rajongók fejét. Bónuszként az Emperorból ismerős Faust és más híres/hírhedt black metálos nevek is feltűnnek, beleértve a Mayhem magyar vonatkozású énekesét Csihar Attilát is (akit érdekes módon a fia játszik). Ebből a vegyesfelvágottból jó eséllyel nem volt könnyű filmet készíteni, vagyis fogalmazzunk inkább úgy, hogy sok minden maradt a művészi szabadság és fantázia oltárán, égő áldozatként. És, hogy milyen lett a végeredmény?
Tanult kollegám Freelancer egy mondását idézve, amit a különösen elbaltázott művek értékelésénél szokott hallatni: „Ez egy nyomorult vonatszerencsétlenség…” A különféle stílusok összekeveréséhez elég jó érzék kell, hogy ne nyomják el egymást, hanem lehetőleg erősítsék, sőt, akár koherens egészet alkossanak. Ha pedig mindez az ellenkezőjére fordul olyan érzésünk lehet, mintha paródiát, valami érthetetlen katyvaszt vagy épp egy amatőr művét kapnánk kézhez. A moziban majd 120 percig olyan érzés kerülgetett, mintha két különböző filmet forgattak volna a témáról, majd egy kétbalkezes vágónak adták volna a végterméket. Ő lelkesen egybegyúrta a kettőt és már csak azt kellett eldönteni, hogy drámai-családi-vígjátékos vonalon maradjanak vagy esetleg a brutális, horrorisztikus vonatra szálljanak fel. A biztonság kedvéért mindkettőre jegyet váltottak, a végeredmény pedig szerencsétlen mozinéző nyakába zúdult.
Értem én, hogy meg akarták mutatni, hogy ezek a kemény black arcok is emberek voltak, akik szembe álltak a társadalommal, alkottak, új irányzatot és hangzást adtak a szcénának, valamint buliztak, szerettek, lázadtak a maguk módján, de olyan hirtelen váltások vannak a filmben, ami mellett nehéz elmenni. Mészároljunk le egy embert, de a következő képkockánál már anyuci szól black metálos kisfia után, hogy óvatosan vezessen. Gyújtsunk fel templomokat, éljen a sátán, vesszen a kereszténység, de 1 perccel később Euronymus nevetgélve és horror filmeket parodizálva bújik össze a kedvesével melegítőnadrágban, olvasószemüvegben. Csapó, jól van, jöhet a következő snitt… ööö mi is volt az, a színpadon vagdosom magam rész, vagy a gyrososnál nevetgélünk és sörözünk rész?
Ezek után remélem senkit nem lep meg, hogy az A sötétség gyermekei rendezését jegyző Jonas Åkerlund megfordult a Bathory nevű bandában, majd díjat kapott egy Madonna klipért, és a Prodigy, Britney Spears, Metallica, Maroon 5, Rammstein Pink nevű bizonyára mindenki által ismert formációkkal is együtt dolgozott, de a Polar című filmje se volt rossz. Szakmai munkásságát nem tisztem elemezni, azonban ez egy stílus béli vegyesfelvágott, ami 1-1 klip (vagy egy kellően koherens film) erejéig nagyon is működőképes lehet. Egész estét filmnél, ami az extrémitást tűzte a zászlajára azonban a mindent belerakunk, minden stílust és hangulatot belecsempészünk egész egyszerűen nem működik. Senki nem fogja elhinni Ted Bundyról, hogy kedves, mosolygós fiatalember, aki reggel tejet vesz a boltban, hiszen tudjuk, hogy egy vérengző, érzelem és empátia nélküli vadállat volt.
A Mayhem film szereplői is olyanok, mintha a színfalak mögött állandóan rángatnák őket. Most érzelmes, aranyos, vicces jelenet jön, aztán durvuljunk be az öngyilkos, gyilkolós, brutális sebességre, és váltogassuk. A hitelesség és a hihetőség megdöglik ezáltal, de az is, hogy beleéljük magunkat, beleérezzünk bármelyik világba. Normális és emberi vagy extrém durva? Túl nagy a kontraszt, mint amikor váltogatjuk a TV csatornákat. A betekintést adó, feltáró filmből így egy olyan alkotás lett, ami túl nagyot markol és bizonytalan abban, hogy mit is akar igazán. Pózernek nevezi azokat, akik nem elég kemények, nem elég elhivatott black metálosok és csak úgy tesznek, de sajnos a főszereplőkből is pózert farag. Ha pedig Euronymous tényleg ennyire óvatos, mondhatni félénk hangember volt, akkor végképp érthetetlen, hogy lett belőle legendás black metál atyaúrist…sátán. Akit nagyon érdekel ez a téma már úgyis kiokosította magát belőle, de ha most tervezi, azt a 2 órát inkább töltse egy keresőmotor segítségével a monitor előtt, miközben jóféle metált hallgat. Bármilyet.
