A World of Darkness játékok kétségtelenül legnépszerűbbje a vámpír-világot, 13 (és jó pár egyéb) klánt, matuzsálemeket, rengeteg intrikát, történelmet, okkultizmust, vérmágiát és egyéb nyalánkságokat magába foglaló Vampire: The Masquerade.

A vámpírok társadalmát fenntartani hivatott tradíciók közül kiemelkedik a maszkabál törvénye, ami kimondja, hogy egyetlen épeszű – és ez fontos kitétel – vámpír sem törheti meg azt a fátylat, ami elválasztja a halandók és a természetfeletti lények, főként a vámpírok világát. Vagyis nem hívhatja fel a figyelmet, és nem hagyhat elől bizonyítékot azzal kapcsolatban, hogy az emberek szolgálóként, élelmiszerforrásként, járulékos veszteségként szerepelnek csupán a világ szálait mozgató halhatatlanok terveiben – mindebben pedig a vámpírok létezésének eltitkolása kiemelkedően fontos elem.

Videojátékok terén a WoD világában még mindig a legendás Bloodlines az, amiről szinte mindenki hallott és amit jó eséllyel legalább egyszer kipróbált a 2004-es megjelenés óta. A második rész hányattatott sorsát mi sem jellemzi jobban, minthogy majdnem le is lőtték a projektet, de egyelőre úgy tűnik, hogy mégis lesz belőle valami. Mindeközben, az elmúlt években több kisebb játék is megjelent, volt közöttük szöveg/vizuális novella alapú (Coteries of New York, Shadows of New York) amik a maguk szintjén izgalmas és érdekes történettel bővítették a világot.

A legújabb próbálkozás, a Swansong is a modern időkben játszódik, Bostonban, ahol egy nemrég bekövetkezett Herceg váltás, egy kínnal-keservvel összehozott, törékeny szövetség, egy váratlan mészárlás és a szokásos intrika adja meg az alapot. A történet három, egyenként körülbelül százéves, vagyis tapasztaltnak mondható vámpírt követ, akik eltérő klánjuk és származásuk miatt, nem meglepően a Camarilla uralmával kapcsolatban is különböző értékrendet és hozzáállást képviselnek.

A három főszereplő Galeb, a Ventrue klán rendfenntartója, Emem, a Toreador klán lobbanékony „tinédzsere” és Leysha, aki Malkavita révén természetfeletti éleslátására és megbomlott elméjének jövőbe látó erejére támaszkodik. Hármukra hárul a feladat, hogy felfedjék a rejtélyeket, kinyomozzák ki követte el a támadást, és hogy segítsenek a Hercegnek megerősíteni a hatalmát.

A történet egyből a közepébe hajít minket, viszont kezdetben mi is csak kapkodjuk a fejünket. Úgy volt, hogy hónapok fáradtságos és precíz tervezése után a mai este végre szövetséget köt Boston és Hartford, ami Hazel Iversen, a Herceg és a meghívott Tremere csoport hivatalos összefogását jelenti. Ez a város korábbi uralkodójának örökségének meghaladását és az utána maradt káosz elsimítását is jelentené, de robbanások, vérfürdő és teljes értetlenkedés szövi be az estét és Iversen vörös kódot rendel el. Ez azt jelenti, hogy a nyomozók kivételével senki nem megy sehová és a vámpírok arra is felkészülnek, hogy minden rájuk utaló bizonyíték összegyűjtése és megsemmisítése után elmeneküljenek a városból – nem tudni mekkora a baj, nem tudni ki okozta és azt sem, hogy mi áll a hátterében.

A kezdeti tutorialnak is felfogható bevezető után, némi nyomozgatás, beszélgetés és kutakodás után kiküldenek minket a terepre és innentől a 3 szereplő még inkább a saját történetszálát viszi tovább, ami persze szorosan kapcsolódik a központi szálhoz. Bizonyos pontokon döntéseket kell hoznunk, ami nemcsak a karakterünkre, de a történet szakaszaira és egészére is hatással lesznek. Visszavonhatatlan, megmásíthatatlan döntések ezek, és gyakran kimenekítést, megölést, életben hagyást, egy információ átadását vagy visszatartását jelentik.

Karaktereinket is fejlesztgethetjük a történet során megszerzett XP-ből, bár belefuthatunk olyasmibe is, hogy ha nem a jó skilleket húzzuk, akkor sok minden kimarad, amit felfedezhettek volna extrában (mint amikor Galeb intimidationt és klán diszciplína erősítéseket kapott, miközben deduction, psychology kellett volna neki)

A játék legnagyobb része sétálásból (a Shiftet lenyomva kocogásból), beszélgetésből és olvasásból fog állni ez pedig sajnos nem teszi jobbá a korábbi vizuális novelláktól. Nem walking-szimulátor, amit a fejlesztők összehoztak, de a nagy méretű pályák bejárása, az oda-vissza rohangálás (és ennek a lassúsága) sajnos rettentően vontatottá tudja tenni az egész játékmenetet.

Ezt tetézi, hogy a karakter modellek borzalmas mimikával bírnak és a mozgásuk egy karót nyelt deszkának is becsületére válna és ez sajnos nem vicc. A pozitív oldalról nézve viszont el kell ismerni, hogy a helyszínek érdekesre és információgazdagra sikerültek, hangulatos és jó hangszinkront kapott minden párbeszéd és a történetszál is elég csavarosra sikerült.

Hogy ki és miért döntött úgy, hogy a beszélgetéseket, átvezető videókat nem lehet átlépni, azt nem tudom, lehetséges, hogy a második végigjátszásnál feloldja mindezt a játék. Mert a döntések miatt van potenciál az újrajátszásban, kérdés kinek lesz kedve hozzá. A rajongóknak még azonban a gyengeségeivel együtt is ajánlható a Swansong, mert a hangulatot, a világot jól hozza és vérben nem lesz hiány.