A Night in the Woods kickstarteres projektként indult, a kért összeg pedig nagyon gyorsan össze is gyűlt. Ez nem csoda, hiszen a játék az életükkel valamit kezdeni próbáló, cuki állatkákról szól, akik egy kisvárosban élnek, mely leginkább az Egyesült Államok gazdasági hanyatlással küzdő, közép-nyugati rozsdaövezetébe illene. Ráadásul az egész koncepció sajátos látványvilággal van körítve, egyszerűen magával ragadó.
A központi karakter a 20 éves Mae Borowski, egy antropomorf macskalány, aki épp kibukott a főiskoláról, így hazatért szülővárosába, Possum Springsbe. Mae próbál visszailleszkedni korábbi, a kollégiumba költözéskor otthagyott életébe, de ez nem olyan egyszerű, hiszen nemcsak a város, de családja és barátai is sokat változtak az eltelt néhány évben. Mivel egy kisvárosról van szó, ahol mindenki ismeri egymást, ebben az esetben ezt úgy kell érteni, hogy az élelmiszerbolt helyét például egy másik hálózat üzlete vette át, újjáépítették a buszmegállót és ilyesmik.
A játék elején megismerjük a főbb karaktereket, Mae apját és anyját, a szomszédokat, a lány barátait. Mindez rengeteg párbeszéd segítségével történik: a játék nagyon a szövegekre épül, akcióból sokkal kevesebb van, a történet a legfontosabb. Gyakorlatilag vizuális regénynek is nevezhetnénk, melynek főhősét ezúttal közvetlenül mi irányítjuk. A szereplők különféle, Mae-hoz hasonlóan antropomorfizált állatok (medvék, farkasok, rókák, krokodilok, kecskék és a többi), akik bár egyszerűen animáltak és rajzfilmszerűek, mégis hihetetlenül autentikusak, tele vannak mély érzésekkel, felettébb bonyolult problémákkal, így könnyedén kötődünk hozzájuk, életük egyes pillanataiban nem nehéz párhuzamokat találni saját életünkkel.
A város rezignált, depressziós hangulata lakóira is kiterjed és szinte árad a velük folytatott beszélgetésekből. Mae ezek során rájön, hogy míg ő távol volt, a többiek tovább élték életüket és olykor nehéz megtalálni velük a korábbi közös pontokat. Szüleit – bár ezt megpróbálják leplezni – nyomasztja valami, barátai – bár örülnek, hogy újra látják – nem tudtak továbbtanulni, el kellett kezdeniük dolgozni és a lányban egy olyasfajta éretlenséget látnak most, amit ők már rég kénytelenek voltak hátrahagyni.
Mae mindent feljegyez kis noteszába, amit érdemes gyakran nézegetni, hiszen az egyik gócpontja a játékot átitató csípős, olykor maróan gúnyos humornak és szívfacsaró szomorúságnak. A füzetet a pszichológusától kapta, de hogy miért kellett terápiára járnia, arról kezdetben kevés információnk van, csak a városlakók elejtett megjegyzéseiből szűrhetjük le, hogy Mae tett valamit középiskolás évei alatt, ami után mindenki más szemmel nézett rá. Ez csak egyike a sok rejtélynek, melyek szép sorban felbukkannak, ahogy haladunk a történetben. Például ki az a titokzatos portás, aki mindig ott terem, ha Mae gondban van? Vagy mi a helyzet a templom előtti hajléktalannal?
A legnagyobb rejtély persze ezeknél kicsit sötétebb és köze van egy levágott karhoz is, melyet Mae és barátai találnak az utcán. Néhányan eltűnnek, mások furcsa figurákat látnak az erdőben, Mae különös rémálmokkal küzd – Possum Springsben van valami kísérteties, amit lakói közül sokan észre sem vesznek, de megmagyarázni biztosan nem tudja egyikük sem. Mae izgága természete persze nem engedi, hogy szó nélkül hagyja a dolgot és az általa kitalált elmélettől barátai meglehetősen kényelmetlenül érzik magukat.
Annak ellenére, hogy a rejtélyek részleteire sorra fény derül, mégsem ezek adják a játék igazi magját, csak hatással vannak Mae-re és barátaira: a krokodilra, aki megörökölte rákban elhunyt anyja boltját, a szomorú múltú medvére és párjára, a rókára, aki egyben Mae legjobb barátja is és aki egyszerre akar meglépni a városból és újra átélni a lánnyal űzött gyerekkori csínytevéseket, melyeknek vége szakadt, mikor Mae elment a főiskolára.
A történet csodálatosan van megírva. Gyakorlatilag csak párbeszédekből áll, a háromdimenziós karakterek bármelyik, fiatalok problémáiról szóló filmbe beleillenének, ha nem vesszük figyelembe, hogy itt állati alakban jelennek meg. Még a teljesen idióta ötletekből eredő események (mint egymás kezének késsel való szurkálása, vagy egy bolti lopás) is valahogy tökéletesen passzolnak abba a helyzetbe és pillanatba, amikor megtörténnek velük – és természetesnek hat az is, hogy éppen velük történnek meg.
A Night in the Woods sikeresen kerüli el néhány erősen történetközpontú játék elsődleges problémáját: itt igazán élvezetes dolgokat csinálhatunk a sok-sok párbeszéd közben, mintegy kikapcsolódásképpen. A kedvencem az volt, mikor csillagokat kellett összekötni, hogy csillagképek jöjjenek ki, vagy amit igazán imádtam, a Guitar Hero-szerű minijáték Mae és barátai zenekarával. Mae a basszusgitárosi poszton remekelne, ha ügyesebb lennék – gyakorlással persze javulhat a helyzet, de az első alkalommal komoly nevetőgörcsöt kaptam amiatt, hogy a bandatagok milyen képeket vágtak a félreütött hangok hatására, melyekből volt bőven. Még Mae rémálmai is átalakulnak kis platform-labirintusokká, melyeken át kell vergődnünk, ha fel akarjuk ébreszteni.
Igazán nem sok negatívumot találtam a játékban. Először kicsit furcsa volt, hogy kizárólag billentyűzettel kell irányítani Mae-t, de ebbe hamar bele lehet jönni. Amit talán megoldhattak volna másképp a fejlesztők, az a folyamatos backtracking: minden egyes nap ugyanazokon a képernyőkön kell áthaladnunk, ugyanazokat az épületeket látogatjuk meg. Olykor jólesett volna egy teleportlehetőség… De a város legalább mindig mozgásban van, mindig nyújt valami új részletet: egyre több levél hullik a fákról, ahogy hűvösödik, mókusok futkároznak mogyoróval a szájukban, autók haladnak el és vissza, cicák nyávognak és kóricálnak a járdán. A másik apró dolog, hogy a cirka 10 órás játékmenet talán lehetett volna kicsit hosszabb is, na nem a történet miatt, az rendben van, de a karakterek tényleg az ember szívéhez nőnek és nehéz megválni tőlük ilyen hamar.
Különösen igaz ez Mae-re, a leghatásosabb szereplőre. Szinte úgy érezzük, mintha ismernénk, vagy ismernénk valakit, aki olyan, mint ő. Szeretetreméltó a zavarodottsága, ahogy próbálja kideríteni, ki ő és mit akar csinálni. Sajnáljuk, mikor attól fél, hogy valami nincs rendben a fejével és mikor ezt a félelmet a többiek is erősítik azzal, hogy folyton kérdezgetik, jól van-e. Elismerésre méltó az a kitartás, ahogy vissza akarja szerezni fiatalsága vidámságát és szabadságát, még akkor is, ha tudja, hogy nem igazán válna javára. Aggódunk, mikor előtérbe kerülnek önpusztító hajlamai és kacagunk vitriolos beszólásain. Annyira hihető karakter, hogy szinte nem is rajzolt macskának látjuk egy idő után, hanem egy, az idegösszeroppanás rémével küzdő, fiatal nőnek.
A legtöbb rejtélyre megkapjuk a választ a játék végén, Mae tapasztalatai egy részének értelmezését azonban ránk bízták a fejlesztők. Arra, hogy ezekből mit szűrünk le, valószínűleg mindannyiunknál hatással lesznek saját életünk részletei, emlékeink, világlátásunk, melyek – azt hiszem - sokaknál csodálatosan visszatükröződhetnek abban, ahogy családja és barátai viselkednek a lánnyal. A magam részéről azt kívánom, hogy a Night in the Woodsra költött összegnél több százszor nagyobb keretből készülő játékok gyakran fotorealisztikus emberi karakterei is minél többször képesek legyenek legalább annyira mélyen és pontosan visszaadni az emberi lét aspektusait, mint a rajzfilmállatka-szereplők ebben a játékban. Az elbűvölő, vicces, de egyben végtelenül szomorú kaland nagyon ajánlott mindenkinek!


































