Amikor 1972-ben Bhután frissen beiktatott királya, Dzsigme Szingye Vangcsuk azt nyilatkozta a Financial Times-nek, hogy meglátása szerint a bruttó nemzeti boldogság szintje fontosabb a bruttó nemzeti össztermékénél, a lap olvasóinak java alighanem arra gondolt, hogy az elkeserítő gazdasági helyzetben lévő ország feje csupán feltűnést szeretne kelteni. A napjainkban hozzávetőlegesen nyolcszázezer fő lakta királyságban azonban egyre nagyobb teret nyert ez a hozzáállás és 2008-tól kezdve a kormányzat rendszeresen mérni kezdte, hogy mennyire elégedettek a lakosok az életükkel. Az újszerű megközelítés lassan, de biztosan az ENSZ illetékeseit is meggyőzte, így 2012-ben határozat született arról, hogy miután a boldogság keresése az emberi élet egyik, ha nem legfontosabb célja, március 20-án az összes tagország méltó módon hívja fel a figyelmet erre a mindennapokban gyakran figyelmen kívül hagyott tényre. Legújabb cikkünket ezért ezúttal nem egy ember jegyzi, hanem szerkesztőségünk tagjai fejtik ki a véleményüket a videojátékok és a boldogság kapcsolatáról.
Magrathea
A boldogság nehezen megfogható fogalom. Számos játék volt már, ami magával ragadott és kihozott belőlem elég sokféle érzést. Például szerepjátékok, melyek karakterei olyan gazdag és érdekes személyiséggel lettek megáldva, hogy még évek múltán is szívesen emlékszem vissza rájuk, szinte barátaimnak érzem őket. Lady Aribeth és a kis Deekin a Neverwinter Nightsból, Alistair vagy Solas a Dragon Age-ből, Morte és Annah a Tormentből, még nagyon sokáig tudnám sorolni.
Mégis ha egy konkrét példát kéne kiemelnem, hogy melyik az a játék, amely mély benyomást tett rám és emelkedett hangulatba hozott, akkor az az Everybody's Gone to the Rapture lenne, a The Chinese Room egyik remeke. Ez a sétaszimulátornak is csúfolható, de mégis nagyon összetett darab roppant filozofikus témákat is érint, többek között azt is feszegeti, hogy mi is a boldogság és kinek mit jelent ez a szó. Érdekes módon ebben a játékban nem találkozunk egyetlen emberrel sem, az általunk irányított néma szereplő csak emlékképekbe fut bele, az így megismert átlagemberek és az ő sorsuk viszont egy megindító történetté állnak össze. A helyszínül szolgáló kis angol falu pedig egy csodálatosan szép helyen van, ahogy sétáltam benne egyik helyről a másikra és közben a látottakon, hallottakon merengtem, néha megálltam egy mező közepén és csak nézelődtem... azt hiszem a szomorú témák és végig ott kísértő tragédia ellenére is boldogság és béke érzet alakult ki bennem. Sok más benyomás és gondolat társaságában persze, de ott volt az is.
Villányi Gergő
Végigkísérték a gyerekkoromat a különféle videojátékok, legyen szó a Prince of Persiáról vagy a kamu, 100 játékos konzolokról – a szomszédban vagy az osztálytársak között valakinél mindig találtunk valami izgalmasat. Mindig jobb volt együtt játszani, mintha csak néztük volna egymást, de hiába a Mortal Kombat vagy a Diablo első részének a Battle.net-es többjátékos része, a legnagyobb élmény nekem a Neverwinter Nights volt. Annak is a saját szervereken létrehozott önálló világgal, szörnyekkel, városokkal és pályákkal rendelkező része, ahol a mesélők által bármikor váratlan kalandokba bonyolódhattunk. Hiába ismertem az alapjátékot, lenyűgözött, hogy a sokféle kinézetű és nevű karakter, aki körülöttem mozog mind egy-egy játékos avatárja. Korai MMO élménynek is lehet ezt mondani, de a korábbi játékok statikus, előre elkészített kinézetű avatárjai és kerete után ez olyan volt, mintha én magam zuhantam volna át a monitoron egy fantasy világba. És itt nem tudtam mire számítsak, minden új és szokatlan volt körülöttem. Kiszámíthatatlanul szép, izgalmas és egyszersmind ijesztő élmény volt a sok idegen és a rengeteg felfedeznivaló. Az NWN sokszínűsége évekig kísért még, és a játékok világa nem tudott többször ennyire lenyűgözni, hiába találkoztam zseniális alkotásokkal is – a rácsodálkozást felváltotta a rutin és a tapasztalat.
Morte
A 80-as években, amikor még nem volt internet, sem mobilok (sőt még vezetékes telefonunk sem volt - régi szép idők) minden protokoll és előzetes egyeztetés nélkül el lehetett ugrani suli és lecke után a haverokhoz, és becsöngetni. És be is engedtek, sőt, még lekváros kenyeret is kaptunk. Leültünk a C64 elé, bepötyögtük, hogy LOAD "*",8,1 és vigyorogtunk ezerrel, amikor meghallottuk Maniac Mansion főcímzenéjének prüntyögését. Ebben nemcsak az volt benne, hogy gyerekek voltunk, és mindennek örültünk, ami új volt, vagy érdekes - a Maniac Mansion felnőtt szemmel nézve is egy igen jó és összetett játék. Egy zárt rendszer, külön kis világ, saját szabályokkal, mégis ad egyfajta szabadságot. A játékok világának, rendszereinek, szabályainak felfedezése és a velük való kísérletezés az egyik, ami boldoggá tesz, ahogy az is, ha találok egy-egy rejtett poént, easter egget, vagy csak egyszerűen egy helyet, ahol gyönyörködni lehet a kilátásban.
Egy másik fajta a boldogság, amit a játékokban keresek az alkotás öröme, szeretek építkezni, rendezkedni, ezért időnként olyan MMO-kba is visszatérek, amikkel egyébként már nem játszom. A Rift dimenziórendszere máig az egyik legjobb hely az építkezésre: nemcsak egy házat, vagy kis telket kap az ember, hanem hatalmas tereket, ahol szabadon lehet garázdálkodni. A tárgyak forgathatók, átméretezhetők, és egymásba is lehet csúsztatni őket. A dimenziókban interaktív, mozgó elemeket is el lehet helyezni, így akár egész komoly 3D-s fejtörőket, mini játékokat is lehet készíteni, bár én inkább csak különös, halformájú léghajókat építek.
Rengeteg boldog pillanatot szereztek már nekem a játékok, hatalmas öröm volt felfedezni a Planescape Tormentben az Intellektuális Vágyak Bordélyházát, a WoW-ban együtt örülni a többiekkel, amikor a közös erőfeszítéseknek hála sok-sok sikertelen próbálkozás után végre lement az a fránya raid boss, bár igazából a klános poénok azok, amik jobban megmaradtak az emlékezetemben. Megint másfajta boldogság volt a Journey boldog-szomorú spirituális utazása, ami örökre velem marad. A boldogság sokféle lehet: intellektuális, spirituális, közösségi, pillanatként és folyamatként is létezik, és ott is meg lehet találni, ahol nem gondolná az ember, hogy megtalálja. Talán azért, mert nem feltétlenül kívül kell keresni.
Farkas Balázs
A boldogságot többnyire a könyvekkel azonosítom, vagyis ha egy adott videojáték elvisz a könyvek közé, az mindig otthonossá teszi az élményt. Ez az elsődleges magyarázata a Baldur's Gate iránti rajongásomnak, amelynek kiinduló zónája és kulcsfontosságú helyszíne a Candlekeep-könyvtár... de tényleg, főhősünk egy olyan falucskában nőtt fel, amely egyetlen óriási könyvtár köré épül. Ez számomra a boldogság fiktív tere. Mi több, itt olvasni is lehet a könyveket. Hasonlóképp örültem, hogy bár a folytatás a legsötétebb helyszínen nyit, itt is találhatunk könyvtárszobát. Minden játékban megnézem a polcokat, ha lehet, elolvasgatom a könyvek gerincét, legyen szó kalandjátékokról (Life Is Strange), akcióról (Uncharted 2), horror-szerepjátékról (Bloodborne), fantasy-kalandról (Monster Hunter: World)... egyszerűen, ha van egy könyvekkel zsúfolt sarok, annak örülök a legjobban.
InGen
Számomra a videójátékok igazából ritkán tudnak hagyományos értelemben vett boldogságot okozni. Persze, mindig nagyon örülök, amikor belevethetem magam egy új címbe, de ez inkább egyfajta kritikai érdeklődés. Milyen újdonsággal tud előállni a játékipar? Miben jobb vagy rosszabb ez a játék, mint másik? Igazából már menet közben fejben szétszedem és elemzem az egészet, nagyon ritka (és csak a legjobb játékoknál fordul elő), hogy annyira be tud szippantani, hogy kifejezett érzelmeket váltson ki.
Mindez azonban valahogy megszűnik, ha az ember egy nagy társaságba kerül. Akkor a játék részben megszűnik játéknak lenni, és egy közösségi térré változik, ami megadja az alapot ahhoz, hogy együtt tudjuk jól érezni magunkat. Éppen ezért ha azt kellene megmondanom, hogy melyik játék volt az ahol (ráadásul konstans módon) boldognak éreztem magam, akkor a World of Warcraftot mondanám.
És ugyan egy ideig az egyik legjobb magyar guild (a Public Enemy) main tankja voltam, inkább azt az időszakot emelném ki, amikor csak egy közepesen komoly külföldi guildben játszottam (a heti öt raid azért ott is megvolt). Ennek volt egy erős magyar magja, ahol mindenki nagyon jó fej volt, és állandóan cseszegettük (persze csak poénból) a svédeket, ők meg minket, a finnek őket, a dánokat meg mindenki. Igaz, az egyik dán srác Viggo Mortensen anyukájának a szomszédja volt, és néha küldött képeket arról, hogy Aragorn hazamegy és lenyírja neki a füvet. És volt egy tankunk Új-Zélandról, aki hajnalban kelt, hogy velünk raidelhessen, majd elindult suliba. Hatalmas beszélgetések, rengeteg poén, rengeteg változatos ember, izgalmas raidek, szóval az tényleg egy boldog és szinte gondtalannak tűnő időszak volt. És a mai napig tartom, hogy a Burning Crusade volt a World of Warcraft csúcsa.
Nephin
Egy jó történet - legyen akár könyv, akár videójáték - mindig boldoggá tesz. Épp ezért imádom például az Obsidian szerepjátékait, vagy a Bethesda Elder Scrolls-sorozatát. Belemerülni egy jól kidolgozott, részletes, varázslatos világba, ahol minden sarkon vár ránk valami, csodálatos dolog. Lenyűgöző módon a játékok még arra is képesek, hogy egyetlen szó nélkül, csupán vizuális prezentációval sokáig velünk maradó, szívmelengető érzéseket közvetítsenek, mint mondjuk az Unravel, vagy a Last Day of June, ahol a kezdőjelenet, az idilli móló és a két főszereplő kapcsolatának bemutatása sokáig velem maradt. De a boldogság-faktort nem lehet egy műfajhoz kötni, hiszen mindenkinek mást jelent. Egy sportjáték ugyanolyan boldoggá teheti rajongóit, mint engem egy RPG, a logikai fejtörők pedig, mint a Portal, a Q.U.B.E. és társaik egy másfajta, "agytornásztatós" módon okoznak kellemes érzéseket. Sőt, nyilván a szimpla lövölde is betölti funkcióját, ha egy nehéz nap után kiengednénk a gőzt. A videójátékokban (és a könyvekben) az a nagyszerű, hogy mindenki megtalálhatja bennük azt a műfajt és típust, ami boldoggá teszi.
Freelancer
Ha választanom kéne, hogy melyik játék okozta számomra a legtöbb örömet, akkor aligha az örök kedvenc Day of the Tentacle, a zseniális Grim Fandango, a legmerészebb álmaimon is túltevő Total War: Warhammer-epizódok, a fenomenális Cuphead, vagy a legjobb körökre osztott stratégiai cím titulusára eséllyel pályázó Into the Breach jutna eszembe. Hanem, a 2015. szeptember 28-án piacra dobott One Final Breath. A gyalázatos kivitelezésű horror-sétaszimulátor, melyről három év távlatából kijelenthetem, hogy erősen túlértékeltem azzal, hogy nagylelkű módon két százalékot adtam rá, traumatikus élmény volt. Az elképesztően bugos irányítás, az ocsmány és ráadásul igénytelen grafika, a bazárba illő, hatelemis rémisztgetések együttes hatása ugyanis letaglózott. Bár fizikailag nem lettem tőle rosszul, de pont úgy éreztem magam, mint akit még nem vezettek be a gázkamrába, hogy különféle vegyi anyagok kombinációjával szétmarják a tüdejét, de már megkapta az utolsó vacsoráját.
Lesújtott, hogy egy napom egészen komoly hányadát arra kell majd pazarolnom, hogy megpróbálom értelmes, kerek mondatokba önteni a benyomásaimat, mikor tulajdonképpen annyival le lehetne tudni az egészet, hogy „Ne vedd meg ezt a kalap digitális szerves trágyát, ellenben, ha meglátod a készítőit az utcán, csapd őket tarkón szöges léccel.”. Ám ezután nem sokkal rájöttem, hogy lényegében hálát kéne adnom a sorsnak, hogy láttam a létező majdnem legrosszabbat, hiszen ezáltal új megvilágításba kerültek a dolgok. Elvégre, innentől kezdve szinte biztosra vehető, hogy csak jobb játékokat fogok tesztelni, ergo, túljutottam a mélyponton, kizárólag felfelé vezet az út, és beláthatatlanok a távlatok. Szerencsére igazam lett és egy percre sem bántam meg, hogy játékújságírónak álltam.
A játékiparban tehát meglátásom szerint a boldogságot elsősorban a perspektíva adja. Az, hogy ugyan a Steam túl gyors elterjedése miatt naponta adnak ki olyan, Hága hatáskörébe tartozó borzalmakat, amiknek a pénzért való árusításánál még a fegyveres rablás is tisztességesebb lépés, de egy percre sem feledhetjük el, hogy egy új aranykorban élünk. Jóformán nincs kielégítetlenül egyetlen vágy, vagy fantázia sem, heti több száz cím közül válogathatunk és ha bele is futunk egy játéknak álcázott vonatszerencsétlenségbe, bátran keresgélhetünk tovább, mert biztos, hogy találunk a kedvünkre való szórakozást. A határ a csillagos ég, és akit ez sem tölt el boldogsággal, annak a cukor is keserű.
Ezzel összeállításunk végére értünk. Ha nektek is vannak hasonlóan kedves és kellemes emlékeitek, kérjük, osszátok meg velünk a fórumon!






































